Endrei Judit mosolya, gesztusai arról árulkodnak, hogy a helyén van, ha úgy tartja kedve, a televízióban, a könyvein keresztül, anyaként vagy egyszerűen hétköznapi nőként.
Majdnem két évtizede már annak, hogy otthagyta a Magyar Televíziót. Hogyan lehetett túlélni a kényszerű váltást?
A váltásig mindig úgy gondoltam magamra, hogy a televízió az én életem. Azt fogom csinálni életem végéig. Majd magam döntöttem úgy, hogy eljövök a tévétől. Nem hittem, hogy életem egyik legjobb döntését hozom meg. Bár sokkal kiszámíthatatlanabb és bizonytalanabb azóta az élet, de a világ kitárult, sokkal színesebb lett. Annyi minden kimaradt volna, ha tovább kapaszkodom a televíziózásba. Akkori életembe semmi mást nem engedtem be azon kívül. Mint a szerelmeseknek, egyfajta csőlátásom volt, csak az létezett.
A televízió olyan reflektorfényben való lét, amiből kiesni nemcsak a munkahely elvesztését jelenti. Meddig tartott a gyászmunka? A váltás, az új útkeresés kezdetben egyfajta önigazolás is volt?
Jóval hamarabb meggyászoltam a televíziót, mint ahogy eljöttem. 1996 végén már kezdtek megszűnni a műsoraim. Éreztem, nem számítanak rám, tudtam, ennyi volt. Nem akartam megtűrt, elviselt lenni, túl voltam átsírt éjszakákon, de mire meghoztam a döntést, már tudtam, jól tettem.
Hogy mit fogok azután csinálni? Ugrás volt a semmibe. Rásegített az eljövetelemhez, hogy akkor hívtak egy reklámfilmbe szerepelni. ’98-ban még újdonság volt, hogy ismert arcokat kértek fel népszerűsíteni dolgokat. Egy takarítószert reklámoztam, ami egy időre anyagi biztonságot és feladatot adott. De már ekkor megfogalmazódott bennem, hogy valamit csinálnom kell. Egy ismerősöm vetette fel, miért nem írok könyvet. Bár akkor még nem gondoltam rá, bogarat tett a fülembe. A könyv gyerekkorom óta fontos része az életemnek, a kedvem megvolt hozzá. 1999 decemberében jelent meg az első könyvem. Teljesen új munka, hiszen a tévében kitalálták a műsort, leszervezték a vendégeket, itt sok mindent nekem kell önállóan vagy kis csapattal közösen megcsinálni. De mennél távolabbra kerültem a tévétől, egyre inkább azt éreztem, az csak egy szakasza volt az életemnek. Nem rágtam magam azon, miért nem kellettem.
Hogyan sikerült „saját lábára” állni?
Meg kellett tanulnom, hogyan kell kérni, ajtókon bekopogni, pénzt szerezni. Egészen más egy interjút megírni, mint önfeledten csacsogni élő műsorban. Ezer ötletem volt, csomó új dolog keveredett be az életembe. Szentendrén élek, nagyon szeretem a várost, így találtam ki, hogy csináljunk fesztiválokat. S akkor elkezdtük megszervezni. Az volt bennem, hogy itt vagyok, középkorú vagyok, lássuk, mit tudok kihozni magamból, mi újat tanulhatok. Éreztem, van bennem annyi kedv és képesség, hogy új dolgokba kezdjek.
A kilencvenes évek elején, bár akkor egyre több nő kezdte „kitalálni magát”, talán nehezebb lehetett, mint most. Könyvei a nőkhöz szólnak, női problémákat járnak körül. Ebben az időben kezdett országszerte közönségtalálkozókra járni. Az egykori tévés arc segítette a berobbanásban vagy a könyvírás hozta, hogy egyfajta szószólója legyen a nőknek?
Járva az országot, egyszer csak ráébredtem, hogy kíváncsiak rám, fontosnak érzik, amit mondok, s ezáltal én is fontosnak kezdtem érezni, amit képviselek. Ugyanakkor hangsúlyozom, nagyon egyszerű életet élek. Talán ez lehetett a titka annak, hogy szerettek a képernyőn, mert olyan életet éltem, mint azok, akik néztek. S ez ma sincsen másképpen. Azt látták, ugyanúgy meg kell küzdenem az életemmel, ugyanúgy egyedül nevelem a két lányomat, ugyanúgy felettem is múlik az idő. Nagyon sok nő életét élem annyi különbséggel, hogy ismert nőként talán többen figyelnek rám.
Endrei Judittal a magánéletéről is beszélgettünk. Olvassa el a teljes interjút a Patika Tükör januári számában.
