Kilencven év nagyon nagy idő. Abba belefér még néhány napnyi késés is. A jochapress.hu ugyan a születésnapra egyszer áttételesen, egy MTI anyagon keresztül már gratulált a magyar atlétika egyik kiválóságának, ám most egy személyes beszélgetést is Olvasóink elé tárunk.
Dönci bátyánkkal többszörösen is nehéz kapcsolatba lépni, és nem is elsősorban előrehaladott kora miatt. Neki ugyanis döntően megromlott a hallása, s így hiába hord mindkét fülében óriási hallókészüléket, ezekkel sem lehet csodákat tenni. Így marad a szinkrontolmácsolás a kedves feleségén keresztül, aki mindent megért, amit ő mond és minden, felé érkező kérdést vagy információt képes „áttranszformálni” az ő hullámhosszára.
Az 1928-as, amszterdami olimpia ezüstérmes gerelyhajítója, Szepes Béla kitűnő karikatúrát rajzolt Földessy Ödön távolugróról, aki úgy repül, mint aki soha nem akar földet érni. Azok után, hogy Földessy nem távol-, hanem magasugrónak indult, talán még többet érnek az általa elért eredmények.
A gerelyhajításban olimpiai ezüstérmes (Amszterdam, 1928) Szepes Béla így látta Földessy Ödönt
– A Békés megyei Békés városából származom – kapcsolódott a beszélgetésbe a mindig mosolyra kész, egykori bajnok. – Vallásom lévén, egyenes utam vezetett a gyönki református gimnáziumba, ott is érettségiztem. Testnevelő tanáromnak, Juhász Arnoldnak jókora része volt abban, hogy az érettségit követően a fővárosba, az Újpesti Dózsába kerülhettem.
– Azért ennek a lila-fehér invitálásnak voltak előzményei is?
– Az érettségi évében, 1948-ban részt vehettem az országos középiskolai bajnokságon, ahol akkoriban rendszeresen ott voltak a nagyobb atlétikai szakosztályok megfigyelői is, akik árgus szemekkel keresték a tehetséges fiatalokat. Engem az MTK és az Újpesti Dózsa is hívott, miután 184 centiméteres ugrásommal megnyertem a versenyt. Mivel Újpesten szállást és munkalehetőséget is kaptam, ezért a kérdés hamar eldőlt.
– Így a nagy fordulat is az Ú. Dózsa színeiben következett be pályafutásában?
– Két évig magasugróként versenyeztem, mígnem az 1950-es csapatbajnokságon be nem neveztek távolugrásban is. Miután az egyik kísérletem 730 centiméteresre sikerült, így pillanatok alatt átváltottam a távolra, ahol Bácsalmási Péter, Bényi Károly és Kismartoni Károly szakértelmének köszönhetően még további fejlődésre is képes lettem.
– Az edzők támogatták, Ön pedig egyre jobb formába lendült…
– Természetesen nagy élmény volt 1952-ben, Helsinkiben a távolugrás eredményhirdetésekor a dobogóra állni, aminek közvetlen előzménye az 1951-ben megrendezett Főiskolai Világbajnokság, ahol 731 centit ugrottam. A helsinki bronz számomra annak ellenére is nagydolog volt, hogy a nagyközönség alaposan el volt kényeztetve a magyar élsportolók által „szállított”, s mindmáig megdöntetlen nyári olimpiai csúcsot jelentő tizenhat aranyéremmel. Ami engem illet, nem csak nagyon örültem ennek a bronzéremnek és a két évvel később, a svájci Bernben 751 centiméteres ugrásommal kiharcolt Európa-bajnoki győzelmemnek, hanem mindmáig igyekszem magamban megtartani azoknak az emlékét, akik engem ezekre a sikerekre elvezettek. Miként azt sem felejtem el, hogy a finn fővárosban a szerencse is mellém állt, hiszen a korábban már a világon harmadikként a nyolc méteren is túljutott, színes bőrű amerikai Brown három, belépett kísérlete miatt nem jutott be a döntőbe.
– Helsinkit követően éveken keresztül a világ élvonalához tartozott.
– Valóban jó átlagot mondhattam a magaménak, hiszen 1953-ban négyszer is túlugrottam a Helsinkiben harmadik helyet hozó 730-as ugrásomat. (770, 763, 766, 776). Az 1954-es, berni „aranyugrásom” (751 centiméter) után 1955-ben, a Népstadionban életem legnagyobb eredményét vesztettem el egy hajszálnyi belépés miatt. A szabálytalannak minősített kísérletet csak nagy „kunyerálások” után mérették le – 797 centit mutatott a szalag.
– Ezt követően gyakorlatilag alábbhagyott a lendülete, köszönhetően az egymást érő betegségeknek, illetve sérüléseknek.
– Egy tüszősmandula gyulladás után tüdő- és mellhártyagyulladás következett, kéthónapos kényszerpihenővel. 1956 tavaszán kiderült, hogy egy régi, elmeszesedett góc miatt – feleslegesen – tartottam többhónapos szünetet. Ez a herce-hurca annyira megviselt, hogy később már csak árnyéka voltam korábbi önmagamnak.
– Arról azért ne feledkezzünk meg, hogy még így is kijutott Melbourne-be, az 1956-os olimpiára.
– A rémálomszerű utazás egy hétig tartott, edzés ürügyén csak a futók futkároztak rendszertelenül a repülőterek közelében. Az ottani szereplésem szóra sem érdemes. A válogatottságtól 1958-ban, a versenyzéstől pedig 1960-ban, kilencszeres egyéni- és hatszoros csapatbajnokként vonultam vissza. Miután a Testnevelési Főiskolát és a Rendőrtiszti Akadémiát is elvégeztem, így könnyen kaptam munkalehetőséget. A BRFK Közlekedésrendészeti Osztályáról 1983-ban alezredesként vonultam nyugdíjba. Az 1987-ben 100 éves Magyar Atlétikai Szövetség ünnepségei során léptettek elő ezredessé.
– Gyermekei közül a ma 52 éves Csaba akár a nyomdokaiba is léphetett volna.
– Fiam távolban sem volt rossz (7,59 méter volt a legjobbja), de a hármasugrásban elért 16,39 évtizedekkel korábban még több lehetőséget ígért számára, akár a 17 métert is túlugorhatta volna. Ám ő nem igazán vette komolyan az atlétikát, a Fradi focicsapata sokkal jobban érdekelte! Bármilyen labdarúgó programért lemondott az aktuális edzésről, de még versenyt is feláldozott egy Fradi meccsért.
– Korábban szeretett autót vezetni. Adott még ez a lehetősége?
– Ezen a téren két csapás is ért az utóbbi években. Előbb a feleségem megvétózta a korábbi gyakorlatot, mely szerint három évente lecseréltük a Suzuki Ignisünket. 2016-ban pedig önként leadtam a jogosítványomat, mert a süketségem mellett a lábam is mindinkább zavaró tényezővé lépett elő. Így most már a lányom nyergeli a családi paripát. Az ő segítségével tudunk lemenni a Balatonszántódon lévő telkünkre is, ahol egy mini házikó ad lehetőséget a nyári tartózkodásra. Sajnos, a barackfáink rapszodikusan teremnek, így marad a saját termésből készülő szilvapálinka.
– A régi cimborák közül kikkel tart kapcsolatot?
Zsivótzky Gyula (fotó: JochaPress)
– Nem könnyű a helyzet, hiszen a kör egyre szűkül. Zsivótzky Gyuszi már régen itt hagyott bennünket, Kulcsár Gergely Vácra költözött. A legbelső kört két emberem jelenti: az egykori 4×1500 méteres világcsúcstartó, Béres Ernő és az 1956-ban, Melbourne-ben ötezer méteren 4. helyen célba érkezett dr. Szabó Miklós jelenti, akikkel minden évben többször is összejövünk. Ők már mindketten elmúltak 90 évesek. Különösen Béres Ernő van jó állapotban.
Csutorás Csaba(b) és Béres Ernő(j) között (fotó: JochaPress)
– És az Ön egészsége hogy szolgál?
– Hát az utolsó egy év eseményeivel nem különösebben büszkélkedhetek. Öt, különféle műtéten estem át és egyik sem a könnyed ujjgyakorlatok közé sorolható. Most úgy tűnik, nyugvópontra jutott a szervezetem, így reményeim szerint szép nyár elé nézek. Kerülnöm kell a fizikai terhelést, mindent csak komótosan szabad csinálnom. A reggeli után egy kicsit visszadőlök, majd kiolvasom az újságokat, első helyen számomra természetesen a Nemzeti Sportot. Sajnos, a talpam használhatatlansága miatt már a Balatonhoz is csak a mozgássérültek által használt akkumulátoros kiskocsimmal tudok lemenni.
– A kertben való téblábolás, némi közmunka mellett mivel tölti az idejét?
– Egész évben űzhető szenvedélyem van, ugyanis rendszeresen játszom a tippmixen, méghozzá alapos előkészületeket követően. Komoly statisztikákat vezetek a megtenni kívánt labdarúgó csapataimról. Igyekszem győzelemre játszani, a döntetlen csak ritkán, a kétesélynél jöhet szóba.
– Végül csak megkérdezném: a kerek évforduló kapcsán sokan keresték meg gratulációikkal?
– Hát ezt nem állíthatom! Az atlétikai szövetség küldött egy emléklapot, a MOB és egyetlen egyesületem, az UTE még ennyit sem. Az utóbbi években a legtöbb törődést lakhelyemen, Budapest V. kerületében, az Önkormányzattól kaptam. Meglepő, de nagyon jóleső érzés az ő ismételt odafigyelésük!
(jochapress / Jocha Károly)
