Egészségesen kihagyhatatlan volt a Bp. Honvédból és a válogatottból is. A magyar futball történetének egyik legjobb középső védőjét Garaba Imrének hívják, aki 82 válogatottságot magába foglaló pályafutása befejeztével csupán nagyon rövid ideig edzősködött, csaknem negyed évszázada magát a futballtól távol tartva él, elmondása szerint boldogan és szabadon.
Garaba Imre (fotó: Mikró István)
– Olvasom, hogy itt a szarvasbőgés ideje.
– Bizony, és már nagyon izgatott vagyok. Várom egy jó barátomat, vele szeretnék lövetni egy szép bikát.
– Honnan ez a szenvedély a vadászat iránt?
– Egy kis faluban, Sződön nevelkedtem, kis csibészekként a szabadidőnkben fociztunk vagy az erdőket és a réteket jártuk. Vittünk magunkkal csúzlit, azzal vadásztunk siklóra, gerlére, vagy pedig a patakokból próbáltunk halat fogni. A feleségem családja is sződi, az apósom gyerekkora óta benne élt a vadászatban, és ő szerettette meg velem. Ez a két hobbim, a vadászat és a horgászás, ezekkel töltöm az időm jelentős részét.
– Hogyan indult el a sződi kisfiú a profi futballkarrier felé?
– Apámék négyen voltak fiútestvérek, imádták a futballt, ő a helyi szakosztályt vezette, két öccse pedig játszott is a falu csapatában. Hárman a Fradinak szurkoltak, egyikük pedig az Újpestnek. Óhatatlanul belecsöppentem ebbe a világba, hét közben sokat fociztunk, a hét végén pedig mentünk a felnőttek meccsére, még idegenbe is egy teherautó platóján. Apám vállalati főnöke a III. Kerület edzője volt, az ő révén tizennégy évesen az ifik között játszottam először szervezett körülmények között. Az óbudai srácoknak eleinte vidéki suttyó gyerek voltam, de aztán befogadtak, és még kiskorúként bemutatkozhattam a felnőttek között is. Amikor viszont kiestünk az NB III-ból, engem kiáltottak ki bűnbaknak, és elkerültem Vácra, ahol leszedtek rólam nyolc kilót, és én lettem a középső védő.
– Mindig erről a posztról álmodozott?
– Dehogy, mint minden gyerek, gólokat akartam lőni. Marada Győző, az egyik edzőm vitt egyre hátrébb, és remek érzékkel ő találta meg a posztomat.
– Ez is segített abban, hogy hamarosan leigazolta az NB I egyik élcsapata, a Honvéd?
– Biztosan, de ezt elsősorban Tichy Lajosnak köszönhetem. Akkoriban volt olyan, hogy NB-s Kupa a felkészülés idején, és a Vác egy csoportba került a Honvéddal. Tudtam, ez remek lehetőség arra, hogy megmutassam magam, nagyon készültem mindkét meccsre, és annyira jól ment a játék, hogy Lajos bácsi ütni kezdte a vasat Kispesten: ezt a Garabát meg kell szerezni! Ezt persze csak később tudtam meg, ugyanakkor eszem ágában sem volt a Honvédhoz menni.
– Hogyhogy?
– Fradi-szurkoló voltam, viszont az Újpest hívására vártam, mert az van legközelebb Sződhöz. Csakhogy egyikük sem keresett. Korábban megegyeztem a Debrecennel, ám halogattam az aláírást, amikor megjelent a Honvédtól Komora Imre, akinek roppant magabiztosan soroltam a feltételeimet. Ő meghallgatott, majd azt mondta, rendben, térjünk erre vissza egy hét múlva. Néhány nap múlva megjött a katonai behívóm. Komora ismét eljött, sorra felülírta a feltételeimet, én pedig fokozatosan elsüllyedtem a fotelben… Persze hogy aláírtam, más volt futballistaként katonáskodni, mint bárhol máshol. Viszont azt mondom, életem egyik legjobb döntését kényszerítették rám.
– Kispesten a válogatott sztárok könnyebben elfogadták a vidéki gyereket?
– Nem éreztem ilyen gondot. Az esküig nem edzhettem, aztán nyolcvanan voltunk egy edzésen bevonult futballisták, és én maradhattam. Nem sok cikizést kaptam, gyanítom, Tichy Lajos tekintélye is védett. Aztán az első meccsem a Népstadionban a Fradi ellen volt, és Nyilasival szemben kellett játszanom. Gondoljon bele, fél évvel korábban még a kakasülőn néztem a kettős rangadókat, és most olyan futballistákkal lehettem egy csapatban, mint Pintér Sándor, Gujdár Sándor és Kocsis István, akiknek egy évvel azelőtt, a hetvennyolcas világbajnokságon a tévé előtt szurkoltam.
(A teljes írás az “mno.hu/sport” oldalon olvasható)
