Ha véletlenek folytán nem kerül Budapestre, és ha nem a legendás Lakat Károly tanítja magyarra, földrajzra és testnevelésre, a Tokióban aranyérmes magyar labdarúgó-válogatott, valamint a két évvel későbbi világbajnokságon brazilverő kapusát biztosan nem Gelei Józsefnek hívják. Párhuzamosan védett és játszott mezőnyben is, világklasszisok között futballozhatott, edzőként pedig külföldön is nagy megbecsülést harcolt ki magának.
Gelei József (fotó: Havran Zoltán)
Igazi futballcsalád feje, hiszen ön olimpiai bajnok, sokszoros válogatott, az egyik fia szintén védett a válogatottban, a másik pedig a sérüléséig játszott, majd sportújságíró lett. Volt ennek előzménye is?
– Szemernyi sem. Kétéves voltam, amikor az édesapám meghalt, az édesanyám sohasem sportolt, mint ahogyan a nagyszüleim sem. A véletlenek szerencsés összejátszása hozta úgy, hogy Budapestre kerültem, és így találkozhattam a focival.
– Például?
– Kunmadarason laktunk, és a háború idején a katonakórházban az anyai nagyanyám volt a szakács. Az amúgy Budapesten élő főorvos a harcok elmúltával elhívta őt házvezetőnek, de a nagymama megbetegedett, és édesanyám léphetett a helyére, ezért költözött fel a fővárosba. Engem ott kellett hagynia, majd egy ismerős segítségével elvittek Fótra a félárva gyerekek közé, két évig ott is jártam iskolába. Amikor újra férjhez ment, anyám akkor vehetett magához.
– A futballal hogyan találkozott?
– Úgy, hogy Lakat Károly volt a Rottenbiller utcai iskolában a magyar és földrajz tanárom, sőt válogatott labdarúgóként a testnevelési órákat is megkapta. Gyakran három egymást követő órát is ő tartott nekünk, és megkérdezte: mi legyen, dolgozat, felelés vagy foci? Nem volt nehéz kérdés. Hármunknak, Szalay Tibinek, aki később a Barcelona játékosa lett, egy Kovács Pisti nevű srácnak és nekem azt mondta, menjünk le a Fradiba próbajátékra. Elmentünk, de legalább százan vártak szerelésre, ezért átsétáltunk az MTK-pályára, így lettem ott igazolt játékos.
– Rögtön a kapuba állt?
– A kapuba is. Az MTK-ban kapus voltam, de amikor a suliban játszottunk más iskolák ellen, csak akkor védtem, ha kemény ellenfél jött, mert a kapusunk nem érte el a keresztlécet. Aztán, amikor ipari tanuló lettem, a Beloiannisz tanműhelyébe kerültem. Hol délelőtt, hol délután volt a gyakorlat, ami miatt nem tudtam rendesen edzésre járni az MTK-ba. A gyári csapat éppen kiesett az NB II-ből, és az edző rábeszélt, igazoljak hozzájuk, mert azonnal tagja lehetek a felnőtt csapatnak. Hallgattam rá, és a felnőtteknél a hétvégéken védtem, az ifiben pedig a mezőnyben játszottam.
– A Beloianniszból lett ifjúsági válogatott, amelynek a tagjai közül alig néhányan jöttek haza ötvenhat után. Ön miért nem maradt kint?
– Két nő miatt. Nem sokkal a forradalom előtt debütáltam Belgrádban, utána Bécsben játszottunk, majd Angliába utaztunk két barátságos meccsre. Az elsőt éppen október 23-án rendezték meg, és másnap olvastuk az újságokban, hogy Magyarország hadban áll a Szovjetunióval, Budapestet bombázzák, és egyéb szörnyűségek. Bécsbe mentünk vissza, de az osztrákok nem engedtek át a határon, mire a szövetségük lekötött nekünk öt meccset olyan felnőtt csapatok ellen, mint például Bécs válogatottja. Mind az ötöt megnyertük, erre hívtak minket a svájciak is. Ott három-hármat játszottunk a felnőtt bajnok Zürichhel, nem csoda, hogy folyamatosan nyüzsögtek körülöttünk a menedzserek. Csaknem mindenki aláírt valahová, én az Urania Genf ajánlatát fogadtam el.
– És hogyan került a képbe a két nő?
– Úgy, hogy egy ott élő magyar edző segítségével kerítettem egy budapesti telefonkönyvet, amelyben megtaláltam egy osztálytársam telefonszámát, aki közel lakott az édesanyámhoz. Másnap tudtunk beszélni, elmondtam, hogy szerződést kaptam, maradok, ő azt felelte, rendben, vigyázzak magamra, de a végén elsírta magát. Ez hozott haza, és az, hogy akkor már udvaroltam a későbbi feleségemnek, aki persze szintén hiányzott.
A hazatérése után még húszéves sem volt, de visszakerült abba az MTK-ba, amelyben olyan futballisták játszottak, mint például Kovács Imre és Ferenc, Sándor Csikar, Hidegkuti, Palotás, majd ’58-ban bajnok is lett. Hogyan fogadták?
– Ők nemcsak csodálatos játékosok, hanem csodálatos emberek is voltak. Szerettek minket, fiatalokat, a pályán és azon kívül is rengeteget foglalkoztak velünk. Az edzések után kint maradtak velünk tanítani minket, de azt is elmondták, hogyan kell viselkedni, öltözködni futballistaként.
– Három évvel a bajnoki cím után ennek ellenére elment egy évre a Vasasba, majd újabb egy esztendő elteltével Tatabányára. Nem félt a vidéki kalandtól?
– Tatabányán Grosics Gyula bejelentette, hogy visszavonul, az ő utódjának hívott Lakat Károly, ami megtiszteltetés volt. A Vasasban Szentmihályi Antal mögött zömmel második kapus voltam, de a Közép-európai Kupában az első hat meccsen én védtem, és öt győzelem, egy döntetlen volt a mérlegünk. Karcsi bácsi Tatabányán a fiatal Rapp Imrével akart kezdeni, de ő sérültet jelentett, én álltam be a kapuba, és többé ki sem jöttem onnan.
(A teljes írás az mno.hu/sport tárhelyen olvasható)
