Gyulay Zsolt: Célok nélkül nem lehet élni!

Egy ország ünnepelte a szöuli játékok hőseit, köztük Gyulay Zsoltot, aki Dél-Koreából két aranyéremmel térhetett haza. Az a kajakos fiú már akkor az olimpiai mozgalom szerelmese volt, s a tűz pályafutása során sem aludt ki: bajnokként még inkább tenni akart a magyar sportért. Január óta már a Magyar Olimpiai Bizottság elnökeként tehet érte, és ugyanolyan alázattal, hittel, munkabírással dolgozik, mint korábban sportolóként a vízen.

Gyulay Zsolt (fotó: nso.hu, Török Attila)

– Ez az év mindenképpen különleges, hiszen megválasztották a Magyar Olimpiai Bizottság elnökének. Miben, mennyiben változott meg az élete?
– Már az elmúlt tizenkét év sem volt egyszerű, hiszen nagy kihívás a Hungaroring Sport Zrt. vezetése. Jelenleg az a munkahelyem, az elnöki szerepvállalásom pedig társadalmi megbízatás, amely sokkal több időmet viszi el, mint előzetesen gondoltam – ám ez nem a jellegéből fakad, hanem belőlem: szívügyem az olimpiai mozgalom, ebben nőttem fel, így aztán képtelen vagyok nem foglalkozni mindennel.

– Azért érzi közel magához az olimpizmust, mert ebben nőtt fel, vagy olimpiai bajnokként érzi a felelősséget, hogy tegyen is érte?
– Az utóbbi. A kilencvenes években, amikor a sport nemigen tudta „lekövetni” a rendszerváltozást, amikor mostoha helyzetben volt, és kereste a helyét, hallatni próbáltuk mi is a hangunkat. Véleményem mindig volt, és úgy éreztem, bajnokként szólnom is kell.

– Ha valaki, akkor ön pontosan tudja, mekkorát változott a világ, a sport helyzete.
– Mindarról, amiről akkor álmodtunk, most megvalósíthatjuk, elképesztő a változás. Ma már sok mindenért tudunk tenni. Sosem felejtem el, hogy az 1991-es világbajnokságon a K–2 ötszázat egy spanyol duó nyerte meg, az edzőjük pedig Füzesséry Gyula bácsi volt. K–1 ötszázon, ahol harmadik lettem, a győztes kanadai fiúnak Kemecsei Imre, a második helyezettnek pedig Bakó Zoltán volt a mestere – emlékszem, ez mennyire frusztrált mindannyiunkat. Rossz volt megélni, hogy ők kimentek külföldre dolgozni, és az ellenfeleinket készítették fel.

– És ez csak egy sportág.
– Mi több, ezek csak az én futamaim voltak… Rossz volt a tendencia, rossz volt, hogy az edzőink külföldön dolgoznak. Sokszor gondolkoztam rajta, vajon hogyan lehetne őket visszahozni, s mint sikeres versenyző véleményt is nyilvánítottam – próbáltam hatni a sportpolitikára is.

– Ez az év is hozott egy hasonlót történetet, csak éppen ellenkező előjellel. Ismerjük a hivatalos véleményét, mégis, hogyan éli meg, hogy a rövid pályás gyorskorcsolyázó testvérpár, Liu Shaolin és Liu Shaoang országot vált?
– Tudom, hogy akadnak, akik ezt tragédiának, árulásnak fogják fel, én viszont képes vagyok higgadtan kezelni, és tényleg úgy gondolom, örülnünk kell, hogy eddig itt voltak, s hogy magyar színekben versenyeztek. A magyar olimpiai mozgalom és a Magyar Országos Korcsolyázószövetség is sokat köszönhet a fivéreknek. Biztos, hogy rossz lesz őket más ország képviseletében látni a jégen, de előre kell néznünk: van sok tehetséges fiatal a short trackben, nekünk őket kell segítenünk.

– Maradva még a fiúknál és a sportágnál: MOB-elnökként először a pekingi sikereket élhette át. Egykor nyári olimpiai sportágat űzőként milyennek látta a téli játékokat?

– Hideg volt… Méretében és létszámában a nyárihoz képest kisebb ugyan a téli olimpia, ám a hangulata ugyanolyan. A pekingi is hangulatos volt, még akkor is, ha a koronavírus-járvány miatt szigorú rendelkezések voltak érvényben. Eddig is az volt a véleményem, hogy a világ legfantasztikusabb rendezvénye az olimpia, ez Pekingben csak megerősödött bennem.

– És rögvest itt egy újabb olimpia, 2024-ben Párizsban rendezik a nyári játékokat. Egy MOB-elnök mennyire lát előre, mennyire kell előre látnia, miközben rengeteg a teendő a mindennapokban is?
– A megbízatásom a 2024-es párizsi olimpiáig szól, ám nekünk 2028-ig látnunk kell előre, miközben valóban törődni kell minden mással is, például a hagyományápolással és azzal, hogy a Magyar Olimpiai Bizottság presztízse helyreálljon.

–  Sosem fárad el?
– Nincs időm rá. Ez most olyan, mint amikor a téli és tavaszi felkészülési időszakban leszegtem a fejemet, és dolgoztam. Olyan sportágból jövök, amelyben ha kihagysz két hetet, máris visszaesel. Tudomásul vettem, hogy ez életemnek nem az a szakasza, amikor pihenhetek. Az nem a Magyar Olimpiai Bizottságon múlik, hány kvótát szerzünk a párizsi olimpiára, hiszen a munka a szövetségekben, az egyesületekben, a műhelyekben folyik, ám az már igen, hogy olyan támogató közeget építsünk köréjük, amely segíti őket.

– A múlt kötelez, de mit gondol, miért vagyunk ilyen sikeresek az olimpiákon?
– A világon hatodikként alakult meg a mi olimpiai bizottságunk, a sportnak Magyarországon nagy tradíciója van, az olimpizmust pedig áthatja valamiféle emóció – ki vagyunk éhezve a sikerekre, hiszen az elmúlt száz évben épp elég csapás érte az országunkat. Szükségünk van rá, hogy átérezzük a győztesek örömét, ez mindig meghatja az embereket, ami külön is motiválja a sportolókat. Én mostanság is megtapasztalom ezt: bárhová megyek, még mindig kajakos vagyok, sokan jönnek oda hozzám, gratulálnak, és elmondják, hogy sírtak, amikor ott álltam a dobogó tetején a szöuli olimpián.

– Túlságosan banális kérés lenne, hogy mesélje el, mit érzett ott, a dobogó felső fokán… Inkább azt árulja el, van-e olyan magyar olimpiai győzelem, amelyik különösen megérintette?
– A legjobban Szilágyi Áron tokiói győzelme hatott meg. Nekem nem sikerült Barcelonában megvédeni a címemet, huszonnégy századra voltam tőle, ám Áron erre kétszer is képes volt. Az, hogy egymás után háromszor nyerni tudott kard egyéniben, nagyon megérintett. Megfogott, hogy van valaki, akit ugyan az olimpiák között a hullámvölgyek sem kerültek el, mégis képes felszívni magát, ráadásul egy olyan sportágban, amelyben elég egy rossz mozdulat, hogy kiess.

– Azért jó a MOB-elnöknek, hogy ilyen sportolót tudhat a csapatában…
– És sorolhatnám még azokat, akik olimpiát nyertek, de megmaradtak alázatosnak. Említhetném Berki Krisztiánt, aki rendkívül jó munkát végez a tornaszövetségben, vagy éppen Gyurta Dánielt, aki járja az országot és a világot, népszerűsíti az olimpiai mozgalmat.

– Vannak olyan bajnokaink, akik nem elégszenek meg azzal, hogy valamikor nyertek.
– Biztonságot adó életjáradékot kapunk az olimpiai eredményeinkért, kötelességünk, hogy a pályafutásunk után is tegyünk a magyar sportért.

– Sokan mondják, de tényleg összeköti a bajnokokat valamiféle láthatatlan kapocs?
– A Magyar Olimpiai Bizottság egyik legfontosabb feladata éppen az, hogy összetartsa az olimpiai mozgalom résztvevőit: ösztönözzük aktivitásra tagjainkat, figyeljünk mindenkire, például azokra az olimpikonokra is, akik nehezebben boldogulnak. A közösségünk mindig is összetartott, ápolta az olimpiai eszmét, és igen, van közöttünk egy kapocs – azokra, akik ugyanazon az olimpián nyertek, ez még inkább igaz.

– Az olimpiai bajnoki cím segíthet a mindennapokban? Ha összegez az ember, ha nehéz helyzetbe kerül, visszanyúl a győzelméhez?
– Én sokáig elnyomtam magamban, mert nem gondoltam, hogy a szöuli győzelmemből kell megélnem; úgy véltem, meg kell állnom a helyem a civil életben enélkül is. De ha elkeseredtem, ha akadtak nehéz pillanataim, volt, hogy újranéztem a döntőmet, vagy visszagondoltam rá: csak odaraktam magam, mégiscsak tudok valamit! Az előbb azt mondta, nem kérdezi meg, mit éreztem a dobogó tetején, pedig kristálytisztán emlékszem rá: tudtam, valami nagy dolog történt, ám én csak annak örültem, hogy a szakmámban elértem a csúcsra. Hogy képes voltam azon a távon abban a pillanatban a világ legjobbja lenni. Tudtam azt is, hogy az olimpiai bajnoki cím sokat ér, de tisztában voltam azzal is, hogy egyszer elmúlik a világ dicsősége.

– Komolyan mondja, hogy erre már ott, Szöulban is gondolt?
– Igen. Amikor az egyes után megnyertük a négyest is, ünnepeltünk. Bementem a garázsba, és megláttam a Sarusi, Vaskuti kenu párost, ők C–2 ötszáz méteren hatodikok lettek. Éppen kibontottak egy kis üveges pezsgőt, búcsúztak – egy kudarccal végződő pályafutás végét élték meg. Már akkor tudtam, engem is elér majd. Így is történt.

– Atlantában.
– Igen. Én keseregtem, a Kolonics, Horváth kenu kettős pedig ünnepelt. Ugyanaz történt velem, mint Szöulban, csak éppen a másik oldalon álltam. De ez a világ rendje, azt hiszem, mindkétszer képes voltam higgadtan megélni a pillanatot, reálisan látni a helyzetemet.

– Az ünnepek során lesz ideje a pihenésre?

– Nagyon szeretném, vágyom rá. Öt hónapja megszületett a harmadik unokám, a másik kettő már hároméves, szeretnék többet lenni velük is.

– Milyen nagypapa Gyulay Zsolt?
– Nagyon készültem a nagypapaságra, de arról nem volt szó, hogy éppen mostanság ennyi dolgom lesz… Van lelkiismeret-furdalásom ezen a téren, mert bár közel lakunk egymáshoz – vagyis napi kapcsolat van köztünk –, hosszabban nem tudok velük lenni. Szeretnék kicsit törleszteni.

– Újévkor szokott fogadalmat tenni?
– Minden este összegzem a napomat, a teendőimet. Hívhatjuk ezt fohásznak, imának, tervnek vagy éppen fogadalomnak. Célok nélkül nem lehet élni, és arra is rájöttem, jobb, ha keretek között zajlik az életünk – amíg ilyen feladataim vannak, muszáj is, hogy így legyen.

(nemzetisport.hu)

Post Views: 6