Ahány ember tevékenykedik a sportéletben, annyifélék. Vannak nyugodt, higgadt, kimért egyéniségek, míg mások felfokozott alaphangulatban élik az életüket. Így a sportbeli megnyilvánulásaik is vibrálóak, feszültséggel telitettek. Ha szabad ilyen csoportosítással élnem, akkor a Magyar Kosárlabda Szövetség egyik legutóbb Életmű-díjjal kitüntetett szakemberét, a szekszárdi Harsányi Máriát mindenképpen az utóbbiak közé sorolnám.
Harsányi Mária halálában is rajong Drazsen Petrovicsért (fotó:jochapress)
A sportágért 71 éve ellenére változatlan ügybuzgalommal, Újévtől Szilveszterig tenni akaró sportember ugyanis valóban fiatalos lendülettel, tele tervekkel éli a mindennapjait. Erről győződhettem meg szekszárdi látogatásom során, ahol a kitüntetett lakásán fogadott, és kosaras szempontból is sok mondanivalót tartalmazott beszélgetésben lehettem partner.
Aki csak semleges látogatóként toppan be a dinamikus, egyben kedélyes háziasszony lakásába, annak is feltűnik, hogy egy kisebbfajta múzeumba érkezett. A falakon sporttárgyú képek, a vitrinben serleges és egyéb kitüntetések sorjáznak. És ami a leginkább szembe tűnik: az alaphangulatot a többféle Drazsen Petrovics fotó adja meg.
A beszélgetés fő témáját az első kérdésben illett feltenni:
– Véleménye szerint mit kell valakinek tennie ahhoz, hogy sportága szövetsége Életmű-díjjal jutalmazza?
– Az biztos, hogy egész életem a kosárlabdázás vonzásában telt. Viszonylag későn, 14 évesen ismerkedtem meg a játékkal itt, Szekszárdon, a helyi gimnáziumban, de két hét elteltével a későbbi apósom, Szabó Ödön felfigyelt rám, a nyúlánk kislányra és fel is vitt az akkor NB II-es felnőttek keretébe. Majd a csapat 3. lett a második vonalban, Szabó Ödönt hívták a fővárosba, a BSE-be, ő pedig engem is magával vitt. Egy évig csak edzhettem, mert a szekszárdi klubvezetés nem adott ki. Szerencsére a Városmajorban nagyon segítőkész társakra leltem – Szabics Magi, Nagy Csilla, Ináncsiné -, akiktől rengeteget tanulhattam. Korábban alig védekeztem, Szabicstól viszont úgy megtanultam a lényeget, hogy én lettem a legjobb emberfogójuk.
– Öt év alatt kétszeres magyar bajnok és egyszeres kupagyőztes lett a BSE-vel, a válogatottság ennek ellenére csak váratott magára.
– A másodedző, a Komáromi „Móci” mindig is akarta a beválogatásomat, de a Killik Laci bácsi csak nem akart észrevenni. 1976-tól ismét Szekszárdon játszottam, nagy sokára egyszer csak behívott a Laci bácsi, amikor 1979-ben a Németh Ági mögött második lettem a pontversenyben. Ezt követően részt vehettem egy németországi tornán. Na, ott háromszor felhúzhattam a válogatott mezét, de nagy bánatomra, világversenyre soha nem vettek számításba.
– Közben három gyereket is világra hozott. Meddig játszott végül is?
– Negyvenöt évesen adtam le végleg a szerelést, de akkor már régen nem a Szekszárdban játszottam. Harminckét éves voltam ugyanis, amikor a legkisebb gyerekemmel voltam várandós, s még ötödik hónaposan is rábeszéltek, hogy játsszak, segítsem a csapatot a középmezőnyben végezni, nehogy lekerüljenek az alsóházba, ahol a rájátszásban már a kiesés ellen kellett volna pályára lépni… El is kerültük ezt a veszélyhelyzetet, hogy azután a szülésből visszakanyarodva egyszerűen elfelejtsenek. Erre elmentem az NB II-es Bonyhádhoz, ahova megint nem adtak ki, így ismét egy évig kiestem a játékból. Ott 1984-től 1989-ig szerepeltem, majd Paksra átigazolva, egészen 1996-ig a pályán voltam.
– Sokáig aktív maradt, miközben már egészen fiatalon az edzői pályán is letette a névjegyét.
– Az edzősködés – sokak hiedelmével szemben – egy bonyolult és nehéz feladat, buktatókkal teli út, amelyen az első lépéseket már 17 éves koromban megtettem. Az irányítás érdeme a Dönci bácsié volt, aki látván a nálam fiatalabbakkal volt kapcsolatomat, kijelentette: annyira jól adom tovább a tanultakat, hogy nekem feltétlenül edzőnek kell majd lennem. Abban, hogy ezen a pályán hosszabb távon is sikeres tudtam lenni, elévülhetetlen érdemei vannak a válásom utáni élettársamnak, akit sajnos, már 10 éve eltemettem. Neki semmi köze nem volt a sportághoz, viszont abszolút hátországot biztosított nekem ahhoz, hogy kellő ügybuzgalommal tehessem a dolgomat.
– Kérem, meséljen még egy kicsit a megtett útról!
– Már a BSE-ben is kaptam egy kis csoportot, közben 1970-ben, 19 évesen megszereztem az első edzői minősítést, a segédedzőit, majd 1980-ban már a TF-en végeztem a kétéves edzői kurzust. A budapesti évek során több, későbbi válogatott is kikerült a kezem alól. Így a Fodor Kati, a „Foci”, a Deák Éva (Pintyő) meg a Lisziewicz Júlia, aki térdsérülés miatt hamar abbahagyta. Később itt, Szekszárdon rendre két- vagy három csapattal dolgoztam párhuzamosan. Egy év kivételével minden csapatommal bejutottam legalább az országban a legjobb nyolc közé, de többször szereztem velük arany-, ezüst vagy bronzérmeket is. Azokban az években, amikor a lányom, Noémi – aki jelenleg szakmai- és sportigazgató, Gergő fiam pedig ügyvezető igazgató – is edzősködött, könnyebb dolgom volt, mert összedolgoztunk. Egyébként pedig azt hangsúlyoznám, hogy soha nem vágytam élvonalbeli együttes kispadjára, mert az utánpótláskorúak közegében kitűnően éreztem és érzem is mindmáig magamat!
– Szabó Ödön indította el az edzői pályán. Rajta kívül említene mást is, akinek szintén komoly szerepe van az Ön kosárlabdázásban való maradásában?
– Feltétlenül kell szólnom a nálam éppen negyedszázaddal fiatalabb Dokic Zseljkóról, aki mellett, őt figyelve rengeteget tanultam a játék taktikájáról. Ő egy rendkívül jól, sokoldalúan képzett szakember, aki mindent meg tud tanítani a tanítványainak.
– Rengeteg játékos ment át a kezei alatt, így óhatatlanul kellett legyenek kedvencei is?
Studer Ágnes mezei is helyet kaptak a házi múzeumban (fotó:jochapress)
– Hát a Studer Ágicát mindenképpen ki kell emelnem, hiszen őt gyakorlatilag óvodás kora óta ismerem és rengeteget foglalkoztam is vele. Két nővére – a Zsófi és a Zsuzsi – is kosarazott, a Zsuzsi eljutott az NB I-be is. Az Ágica mindig nagyon figyelt arra, amit bemutattam és addig gyakorolt, amig meg nem tanulta, amit látott. Benne egészen kiskorától kivételes szorgalom és alázat lakozott. Muszáj vagyok közte és Drazsen Petrovics között némi szubjektív párhuzamot vonni. A nyolcvanas évek elején a Szekszárddal ott lehettem Sibenikben, egy edzőtáborozáson, ahol megismerhettem az akkor 16 éves Petrovicsot, akinek megnézhettem egy kétórás edzését. Ott volt az édesanyja is, aki elmondta: a fia nagyon komolyan vesz minden edzést, mert a világ legjobbja akar lenni.
– Studer Ági jelenleg már a válogatott biztos pontjának számít.
– Ez így van, de még előbbre is tarthatna, ha kicsit jobban kímélte volna a bokáját. Hosszú időn keresztül ugyanis rendszeresen játszott párhuzamosan két, korosztályos csapatban is, miközben maga előtt „görgette” az egyre jobban elhatalmasodó bokasérülését. Ezt azután végre tavaly nyáron egy komoly operációval tettek rendbe. Ennek azonban minimálisan is féléves, teljes kihagyás lett a vége, hogy azután újabb hosszú időszak jöjjön, amikor lassan játékba lendült, de még nem érhette el az optimális formáját. Ő most 24 éves – úgy gondolom, a 2022/2023-as évadban ki kell derüljön, mit is tud valójában? Mennyi van még benne? A két Studer-lány mellett még meg kell említenem Bálint Réka, Miklós Melinda, Császár Andrea és Holcz Rebeka nevét is, akik valamennyien több évig a csapataimban játszottak, erősödtek.
– A szekszárdi kosárlabdázás jövőjét miként látja?
– Optimista vagyok, mert rengeteg, ügyes fiatallal foglalkozunk. Már az óvodásokat is kezelésbe vesszük, a nyári szünetben például volt egy edzőtáborozásunk, ahol 80 gyereket tudtunk jobban megfigyelni. Sokat jelentett a merítési lehetőségeink bővülését illetően a felnőtt bajnokságban idén megszerzett 2. helyünk. A Sopronnal semmiképpen nem tudunk rivalizálni. Mivel több, hasonló erősségű csapat is van az élmezőnyben, így tényleg nagy dolognak tartom az ezüstérem kiharcolását, amit nagyon nehéz lesz megismételni.
– Ön 71 éves, mások ilyenkor már régen a nyugdíjas idejüket töltik.
– Én viszont ilyesmire még csak nem is akarok gondolni. Amíg lépni tudok, addig a pályán vagy a pálya közelében szándékozom maradni. Most éppen az U14-es korosztályt bízták rám, ahol 15 játékossal foglalkozom, több fiatallal egyszerűen nem is lehetne minőségi munkát végezni. Közülük tizenketten játszhatnak egy-egy meccsünkön. A minimális célom az, hogy ebben a korosztályban is bejussak velük az ország legjobb nyolc csapata közé.
– Ahogy elmesélte a „kosaras életútját”, egyáltalán nem tűnik meglepőnek, hogy Önt Életmű-díjjal tüntették ki.
– Én nagyon meglepődtem és megilletődtem! A lányom hívott fel ezzel az örömhírrel, hogy bekerültem a három, kitüntetett nő közé. Nem számítottam rá, viszont az biztos, hogy ez az elismerés tovább fokozza a harci kedvemet. Aktuális csapatommal is az ország legjobb nyolc együttese közé kerülés a minimális célom, de ha jól alakulnak a dolgaink, szeretnék még újabb érmes helyezésekig is eljutni. Sajnos, a régebbi gyerekeimmel jobban lehetett keményen és szakmai igényességgel dolgozni, mint a mostaniakkal. A kulcskérdés az, rá tudom-e őket venni arra a fordulatszámra, ami elengedhetetlen a kiugró siker eléréséhez. Az egyéni edzésterveket kiadtam, a közös felkészülést augusztus 8-án kezdjük. Ősszel kiderül, mi lehet a reális célkitűzésünk.
(jochapress / Jocha Károly)
