A júliusban 85. születésnapjához érkező Hódy László markáns egyénisége a magyar kosárlabdázásnak. Ez annak ellenére is tény, hogy 1956 óta Ausztráliában él. Amint tehette, azóta rendszeresen hazalátogat az óhazába. A kitűnő sportemberrel régi barátságunk okán sikerült dr. Szekeres Tamás és dr. Hódy Szabolcs jelenlétében találkozni és beszélgetni.
Hódy László. Fotók: JochaPress
– Milyen benyomásokat szerzett az itthon töltött csaknem három hét során?
– Ami számomra már korábban is ismert tény volt és mostani tartózkodásom során csak megerősítést nyert, az a sportolók egymás közötti kapcsolatának egyértelműen látható megváltozása – válaszolt az 1955-ben Európa-bajnokságot nyert magyar kosárlabda válogatott egyik stabil tagja. – Annak idején, úgy 30-40-50 évvel korábban az olimpikonok egyetlen nagycsaládot alkottak. Ismertük és szerettük egymást, s mondhatom, következetesen kerestük is egymás társaságát. Mivel akkor mi egy nagy közösséget alkottunk, valóban másodlagos szempont volt, hogy az illető hányadik helyen végzett az olimpián. Lehet, hogy rosszul látom, de úgy érzésem, hogy a mai fiatalok ott akarják elkezdeni, ahol szülők befejezték. Mi annak idején a nulláról vagy éppen mínuszból kezdve küzdöttük fel magunkat. A maiak viszont azt gondolják, hogy sok minden jár nekik alanyi jogon. Ehhez az is kell, hogy a szülők manapság egyre komolyabb szerepeket vindikálnak maguknak és messze nem mindig sportszerű körülmények között teszik, amit tesznek.
– Mit gondol a tradíciókkal rendelkező magyar sportágakról? Ha egy sportágnak komoly múltja van, az nagy húzóerőt jelenthet a felnövekvő nemzedékek számára.
– Szerintem egyértelműen. Maradjunk például a vízilabdánál, ahol az elődök között olimpiai bajnokok sora található. Ezen kiválóságok vonzerőt jelentenek az utánuk következő generációk számára. Ez a folyamatos motiváció meg is látszik az eredményekben, hiszen Magyarországnak jelenleg is igen magas helyezésekre esélyes pólósai vannak.
Dr. Szekeres Tamás és Dr. Hódy Zsolt között. Fotó: JochaPress
– Visszagondolva az ötvenes évekre, ma hogyan látja a magyar Európa-bajnoki győzelem okait?
– Ma is jónak tartom, hogy a felső sportvezetés elhatározta: a válogatott gerincét alkotó játékosok többségének egy csapatban kellett játszania. Ez akkor a Budapesti Honvéd volt. A másik komoly tényezőt maga az edző, Páder János személye jelentette. Ez a nálunk alig idősebb, fiatal és ambiciózus szakember a korábbinál sokkal gyorsabb játékot vezetett be, amellyel a labdaszerzést követően villámgyors kosarakat tudtunk elérni. Ha azonban az ellenfél idejében visszazárt, akkor bajban voltunk. Az idő tájt ugyanis még nem volt időbeli megkötés a támadásokat illetően, így a riválisok addig sakkozgathattak, amíg kedvük tartotta. Dobóhelyzetbe pedig rendszerint az egyetlen gyengébb dobónkat, Greminger Jánost kényszerítették. Ezért is kaptunk ki a csehszlovákoktól az Eb-n.
– Végül a szovjetek legyőzésével csak sikerült az első helyet megszerezni a kontinensbajnokságon, amire mindmáig örömmel emlékezünk. Ugorjunk egy nagyot, hiszen Hódy László már régen az ausztrál kosárlabdázás ismerője, 1964-ben, a tokiói olimpián az ausztrál válogatottban is helyet kapott.
– Szerencsére a magyarokkal nem kerültünk szembe! Az ötödik kontinensen egyébként azóta is igen magas színvonalú a bajnokság, s bizony vannak időszakok, amikor egy-egy klubcsapat eredményesebb, mint a válogatott. Ausztrália legjobbjai egyébként szerintem stabilan a világ négy, legjobb válogatottja közé tartoznak.
(jochapress / Jocha Károly)
