Leleplező felvételnek is tökéletes az 1966-os Magyarország-Portugália vb-meccs 90 perce. Tudniillik olyan mérkőzésen szenvedett vereséget Baróti Lajos együttese Manchesterben, ahol a döntetlen is az ellenfélre nézve lett volna hízelgő. Hát még a 3:1-es győzelme. Az MLSZ Archív csatornája friss hangalámondással, az angliai világbajnokság találkozójával bővült. A válogatott kapusa, Szentmihályi Antal visszaemlékezésével.
A magyar válogatott 1966-ban folytatta balszerencsés sorozatát: sorrendben a negyedik vb-jén bukott el olyan meccset, amelyet a játék képe alapján több góllal kellett volna megnyernie. Az 1954-es vb fináléjában az NSZK, négy évvel később Wales, 1962-ben pedig Csehszlovákia ellen sikerült kikapni „ezer” helyzettel, gyakorlatilag „agyonnyert” találkozókon. Amíg azonban az említett három kudarcot követően már nem maradt esély a javításra, addig 1966. július 13-t követően még élt a remény, hiszen csak egy szimpla csoportmeccset buktunk el Portugália ellen.
Az angliai vb előtt az általános vélekedés az volt, hogy a magyar válogatott nehéz csoportba került. Habár a bolgároktól nem tartott igazán senki, de miután velük játszottunk utoljára, addig legalább két pontot kellett gyűjteni a továbbjutáshoz. Na, de melyik rivális ellen? A kétszeres világbajnok, vb-meccsen 1954 óta veretlen brazilok, vagy a kor egyik legerősebb klubcsapatára, a Benficára épülő portugálok ellen? Idehaza inkább az utóbbit látták valószínűnek.
Portugália ekkor szerepelt először vb-n, és a válogatott vázát a Benfica mellett egy másik lisszaboni klub, a Sporting adta. Magyarország ellen kilencen kerültek be ebből a két együttesből Otto Glória szövetségi kapitány kezdőcsapatába. A Benfica félelmetes támadóötöse, Augusto, Eusebio, Torres, Coluna és Simoes elől, míg a Sporting védősora, Moraisszal, Baptisával és Hilarióval hátul, Carvalho kapussal megspékelve. Közéjük tudott beférkőzni a Setubal középpályása, Graca, aki a vb után a Benfichoz került, és Vicente, aki a teljes karrierjét a Belenensesnél töltötte.
Nálunk Baróti Lajos a korszak sztárcsapatára, az Inter védekezési formációjára hasonlító, 1-4-2-3-as felállást választotta, Szentmihályi állt a kapuban, míg Mátrai Sándor előtt a Káposzta Benő, Mészöly Kálmán, Sipos Ferenc, Sóvári Kálmán négyes játszott. A fedezetkettőst Nagy István és Rákosi Gyula alkotta, elöl pedig három világklasszis, Bene Ferenc, Albert Flórián és Farkas János támadott.
A mérkőzés előtt a magyar válogatott számos biztató táviratot kapott, de ez sem védte meg Szentmihályi Antalt, aki a bemelegítésnél agyrázkódást kapott. Az Újpesti Dózsa kapusa fejjel Rákosi Gyula csípőcsontjának ütközött, és miután akkoriban még szó sem lehetett cseréről, sérülten játszotta végig a találkozót. Ez teljes mértékben befolyásolta a teljesítményét, és mint később kiderült, sajnos az eredményt is.
Már a 3. percben látszott, hogy valami nincs rendben a kapussal: Simoes bal oldali szöglete után Szentmihályi a hosszú oldalon ragadt, későn indult a beívelt labda felé, Augusto megelőzte, és a kapuba fejelt. A korai portugál gólt magyar helyzetek sorozata követte, Albert fejese a lécen csattant, Mészöly egy kipattanó labdát, 16 méterről, óriási helyzetben fölé küldött, és Farkasnak is volt lehetősége. Gyakorlatilag egy félidő alatt fordíthattunk volna.
Portugál részről Eusébio egyéni szólói jelentettek veszélyt. Az 1965-ben Aranylabdával kitüntetett, mozambiki származású klasszis miatt is érdemes végig nézni a meccset. Elfutásai során hiába csüngtek rajta a magyar védők, nem tudták megállítani. Rendre hosszan szöktette magát a hátvédek mellett, ami azt sejtette, hogy bármit képes volt befutni. Az első félidőben két ilyen szóló után is tesztelte Szentmihályit, aki vetődve védett.
A szünet után is a magyar csapat irányított, és a 62. percben, szintén kapushibából, egyenlített. Rákosi a félpályáról indított, Carvalho kifutott a labdáért, de Albert megzavarta, a labda jobbra perdült, Bene pedig az üres kapuba vágta – Carvalhónak a posztjába került a hiba, a vb többi meccsén már nem ő védett.
Hat perccel később Simoes jobbról ívelt a magyar kapu elé, Szentmihályi magabiztosan kilépett rá, az ötösön mellre fogta volna, ám a labda kiperdült a kezei közül, Augusto eszmélt, és azonnal a hálóba fejelte. Nem sokkal később Bene 15 méterről, tisztán lőhetett, Carvalho fogta. Az elpuskázott egyenlítési lehetőség után újabb gólt kaptunk. Eusébio jobbról belőtt szöglete átszállt a túloldalra, Torres pedig, Szentmihályi felett, a hosszú sarokba fejelt.
– Ez volt életem legtragikusabb mérkőzése – árulta el Szentmihályi. – Sokkal súlyosabb volt, mint amikor 1969-ben, vb-pótselejtezőn, Marseille-ben, 4:1-re kikaptunk a csehszlovákoktól. A portugálok elleni meccs után bezárkóztam a szobámba, és napokig ki sem jöttem onnan.
Habár a magyar válogatott 3:1-re kikapott, a nemzetközi sajtó helyén kezelte a meccset. A Sportsmail szerint „fordított eredmény született, a magyar csapat magasan felülmúlta ellenfelét. Ha a kihagyott helyzetek alapján a futballban lenne büntetőtörvény, akkor Albertet halálra kelleni ítélni.” Az egyik manchesteri lap azt írta, „nem a jobbik csapat győzött”, míg a La Gazzetta dello Sport úgy vélte, „ilyen balszerencséje csak egyszer lehet egy csapatnak.”
Tulajdonképpen igaza lett az olasz lapnak, hiszen a magyar válogatott két nappal később, kevesebb helyzetet teremtve, de zseniális egyéni megoldásokkal 3-1-re verte Brazíliát – Szentmihályi Antal helyett már Gelei Józseffel a kapuban…
