A magyar kosárlabdázásban igen sok olyan, korábbi kiválóság van, akikről szívesen hallanak a sportág kedvelői. Márpedig egy tízszeres bajnok, hatszoros kupagyőztes – akit ráadásul 1983-ban az Év Játékosa büszke címmel tüntettek ki, 2010-ben pedig a sportág Halhatatlanjai közé választottak – egykori Honvéd játékosról sok érdekességet lehet megírni. Az 1958-ban született Kiss Tamásról van szó.
Kiss Tamás (fotó: jochapress)
– Versenyzőként 198 centiméter volt a hivatalos magassága. Gyermekként is magasabb volt az átlagosnál, ezért „egyenes ágon” adódott a kosárlabdázás?
– Bár mindig is kilógtam felfelé a sorból, még véletlenül sem a kosarazás került először képbe – válaszolt vendégem. – Sok mindent csináltam, először úsztam az általános iskola alsó éveiben. Bár a belvárosi, Szemere utcai suliba jártam, de az iskola és a Budapesti Spartacus közötti megállapodás értelmében uszodába jártunk úszni. De ezeknek a Margit-szigeten volt úszkálásoknak alapvetően nem a versenysportra nevelés volt a céljuk. Amikor ezt abbahagytam, egy ideig pingpongoztam is a KSI-ben, ahol már akkor is működött a ma már erősen nyolcvanas Volper Laci bácsi. Érdekes volt ez is, már csak azért is, mert a világklasszis Klampár Tibit többször is láthattuk edzésen, emberközelben.
– Azután jött a kosarazás?
– Igen, az iskolából a magasságom miatt oda akartak irányítani és a MAFC-ot ajánlották, de nekem az nem annyira tetszett, mivel családi alapon Honvéd-drukker voltam. Így elballagtam a Tüzér utcába, ahol először Horváth Frigyes, a későbbi szövetségi főtitkár, majd Baranyai Lajos bácsi foglalkozott velem, az őket követő Mészáros Lajosnak pedig kimondottan sokat köszönhetek.
Első edzője, a szövetség korábbi főtitkára, Horváth Frigyes (fotó: jochapress)
– Hamar megmászta a korosztályok lépcsőfokait?
– Olyannyira, hogy 1976-ban, 18 évesen már a felnőtteknél is pályára kerültem. Közben még „vissza” kellett játszanom a korosztályos bajnokságokba és az akkor még ugyancsak rangos középiskolai bajnokságban, az Eötvös József Gimnázium együttesében is pályára illett lépnem. Úgy nyertünk háromszor országos középiskolai bajnokságot, hogy nálunk csak Moss Laci és én voltunk igazolt játékosok, míg a riválisainknál öten-hatan is. Ezt a meccshalmozást azután a szövetség erősen leszabályozta; talán nem is volt szerencsés 48 órán elül akár négy mérkőzést is végig játszani.
– 1977-ben érettségizett, ősszel pedig Balogh „Buli” bácsi a válogatott keretbe is behívta.
– Miután a Honvédban Simi bácsi (Simon János) már korábban felküldözgetett a pályára így képbe kerültem a keretnél is. Közben Ránky Mátyás lett a Honvéd edzője, majd röviddel később ő lett a válogatott kapitánya is, de én már előbb átestem ott a tűzkeresztségen: Zsíros Tibor kivitt az Akropolisz Kupára. Érdekesség, hogy a meccseket az újkori olimpiák nyitányára készült, hosszú és rendkívül éles kanyarokkal kialakított olimpiai stadionban játszottuk és az akkor ott edzősködött Puskás Öcsi bácsi is kijött nekünk drukkolni.
– A gyors fejlődéséhez feltehetően jó közegre is szüksége volt?
– Éppen akkor érett be a Honvédban több, saját nevelésű játékos is. Alapnak ott volt a már befutott Gellér-Losonczy-Gyurasits hármas, a három fiatal – Farkas Attila, Szigeti Feri és jómagam -, jött Kamarás Gyuri, Horváth Attila, Recska Laci és Heinrich Robi – ez már tíz jó játékos. Később került hozzánk Berkics Laci, Judik Béci, Halm Rolland és Misek Csaba is. Ezzel az állománnyal senkit nem kellett berángatnunk katonának, mert éppen elegen akartak oda jönni. Elsősorban azért, mert az átlaghoz képest mi jobb körülményeket élvezhettünk.
– Kiket és miért emelne ki az egykori edzői közül?
Ránky Mátyásnak különösen sokat köszönhetett (fotó: jochapress)
– Alapból minden játékosnak hullámzó volt a kapcsolata az edzőkkel. Túl a mindenkivel előforduló, kisebb-nagyobb súrlódásokon Mészáros Lajost és Ránky Mátyást emelném ki. Ők felkészültek voltak, és folyamatosan új és újabb ötletekkel álltak elő. Egyébként 1977 és 1988 között szerintem 210-szer, a szövetség állítása alapján 131-szer játszhattam a nemzeti együttesben. Ott is Ránky működése maradt meg bennem leginkább. A legemlékezetesebb a svédországi Eb-selejtező volt, ahol a négyes csoportban háromból kétszer nyertünk, rosszabb kosárarányunk miatt mégsem jutottunk ki a kontinensbajnokság döntőjébe.
– Maradjunk a Honvédnál, adja meg a legjobbnak tartott kezdő ötöst, amelyben Ön is játszott.
– Inkább hatost mondanék: Gellér, Kamarás, Horváth Attila, Recska Laci, Heinrich Robi és én. A válogatottnál a csepeli Székely Laci, a Honvédból később a Mávagba átment Losonczy és az izzós Láng Laci is fontos láncszem volt. Én pedig hosszú éveken keresztül csapatkapitány lehettem, amolyan ütközőpont és villámhárító egy személyben.
– Hogyan ítéli meg ma az akkori válogatott helyzetét és lehetőségeit. Volt több esetleg abban az emberanyagban?
– Azt hiszem, mindannyian tehettünk volna egy kicsivel többet is a komolyabb sikerekért, de nagyon meg voltunk elégedve azzal az alaphelyzettel, amelyben voltunk. Talán túlságosan is. Arra pedig nem láttunk reális esélyt, hogy kis lépésekkel is előbbre tudjunk kerülni.
– És leszűkítve a saját pályafutására a kérdést?
– Annyiban mindenképpen elégedetlen vagyok, hogy az én időm alatt egyszer sem jutottunk ki az Európa-bajnokságra. Ami a honvédos éveket illeti, 1972-től 1987-ig nem vesztettem bajnokságot, akkor tört meg a sorozat a Körmenddel szemben. Ez is csak úgy történhetett meg, hogy több játékos – közöttünk jómagam is – mélyen a saját tudásszintje alatt teljesített. Addigra már átestem hat térdműtéten és ez a sorozat eléggé betett a játékomnak. 1979-ben volt az első operációm, játékosként hatszor kerültem kés alá, a hetedik beavatkozás immár civilben, tavaly novemberben történt. Több orvost is megismerhettem, nekem Béres doktorról alakult ki a legjobb véleményem.
– Az kiderült, hogy mit hiányolt a pályafutása során, arról viszont még nem szólt, hogy esetleg Ön személy szerint miben tehetett volna többet a nagyobb sikerekért?
– Magammal szemben is van kritikai észrevételem. Elsősorban az, hogy élhettem volna sportszerűbben is; itt elsősorban a dohányzásra, annak káros és elkerülhető hatásaira gondolok. Sajnos erről a szenvedélyemről mindmáig nem mondtam le annak ellenére sem, hogy akár hetekig is kibírom rágyújtás nélkül. Az alapképességeim a felmérések jegyzőkönyvei szerint nagyon jók voltak. A Népstadionban kellett 60 és 400 métert futni, távolba ugrani, helyből emelkedni – ezek az átlagnál jobban mentek. Azt tudtuk, hogy más európai válogatottak kicsit előbbre tartanak, miként azt is valószínűsítem, hogy sokkal több munkával sem jutottunk volna igazán messzire, de egy Eb-szereplés azért biztosan összejött volna.
– Ha valamelyik játékostársát kiemelné, mint példaképet, ki lenne az?
Heinrich Róbert (fotó: ZTE KK.hu)
– Egyértelműen a Heinrich Robi, mert ő minden területen igyekezett magából kihozni a maximumot. Ami a munkát illeti, abban a Gellér Sanyi is eléggé megszállott volt – ebben a vonatkozásban rá is fel lehetett nézni.
– A hat operáció tényéből egyértelműen következett, hogy eljött az ideje a visszavonulásnak? Mihez kezdett ezután?
– Így van, nem sok választásom volt. Mivel elvégeztem a Vendéglátóipari Főiskolát, ezen a területen képzeltem el a folytatást. El is mentem a Balatonra, négy évig ott dolgoztam, de rájöttem, hogy ez nem volt egy szerencsés döntés. Egyszerűen nem lehetett ott maradni, ez kidobott idő volt az életemből.
– Tehát változtatni kényszerült, hova vitt az útja?
– Mivel volt edzői képesítésem, elmentem a MAFC-ba, ahol a 16-17 éves korosztályt kaptam meg. Az ott uralkodott amatőr viszonyokat egyszerűen nem tudtam elviselni. Csak egy példa: megadtak egy helyszínt és időpontot, ahol egy adott napon edzhetünk. Oda mentem, a terem pedig foglalt volt – és ilyesmi nem egyszer fordult elő. Voltam Óbudán is, ugyancsak gyerekekkel, de a kicsikkel foglalkozók akkoriban olyan kis fizetést kaptak, amiből nem lehetett megélni. Az én fiam és lányom pedig jöttek és nőttek, nekem meg el kellett mennem pénzt keresni. A versenysport befejezését követően – miközben a legkülönfélébb munkákat végeztem, s végzem mind a mai napig – óriási hiányérzetem van. Ahogy körülnézek, sokakat látok hasonló körülmények között, komoly megélhetési gondokkal küszködve. Akik 1990-ben vagy plusz-mínusz 1-2 éven belül vonultak vissza, azok jártak a legrosszabbul.
– Mennyire figyeli visszavonulása óta a kosárlabdát?
– Több fronton is vannak benyomásaim. Mindkét gyerekem kosarazott, de ők jó tempóban váltottak. Ami engem illet, több, idősebb társammal megpróbáltuk a Honvéddal szorosabbra fűzni a kapcsolatokat. Szerettünk volna segíteni, mert méltatlannak éreztük, hogy egy ilyen nagymúltú kosárlabda együttes a második vonalban sem tud meghatározó szerepet betölteni. A korábbi Honvéd-elnökkel, Molnár Imrével, a szakosztály vezetőjével, Szarka Gáborral, a legújabb sportköri elnök Gergely Istvánnal és a társadalmi elnökkel, Simicskó Istvánnal (fotó: jochapress) is próbáltunk közös nevezőre jutni – nem ment. Mindenki ígért valamit, azután nem történt semmi.
– Más területekhez kapcsolódóan van mondanivalója?
– Természetesen. Egy másik vonalon, az NB I-ben sincsenek jó benyomásaim. A túl sok külföldi elveszi a helyet az esetleg tehetséges fiatalok elől. Én – ha le is igazolnám őket – szigorúan egy évet írnék alá, kétoldalú kötelezettségekkel. Megint más. Úgy 2012 táján elkezdtem járkálni a szövetségbe és próbáltam segítséget kérni. Nem segélyre, hanem munkaalkalomra gondoltam. Állítólag én is a sportág halhatatlanjai közé tartozom, vagyunk vagy százan. Meggyőződésem, hogy valamelyik klubhoz beajánlhattak volna edzőnek, de nem tették. Ez különösen azért fájdalmas számomra, mert annak idején az én édesapám naponta kapta a legkülönfélébb kéréseket, amelyeket tucatszámra teljesített is a kapcsolatain keresztül. Nekem pedig senki nem akart a hónom alá nyúlni…
– A „nettó” kosárlabdáról még nem esett szó!
– Vegyesek a benyomásaim. Járok-kelek, gyakran összefutok olyan szakemberekkel, akik még ismernek és elviselnek engem. Beszélgetéseimben visszatérő téma, hogy a fiatal tehetségek nem látnak maguk előtt vonzó perspektívát, mert a felnőtteknél a játékpercek zömét a külföldiek töltik a pályán. Amikor én 17 éves voltam, volt perspektívám, hiszen nem csak a Honvédban kaptam hasznos perceket az élvonalban, hanem hamarosan a válogatottban is felfigyeltek rám, a pályán töltött idők és teljesítmények alapján. Ma ilyesmi csak a legritkább esetben történhet meg.
– A mai felnőtt legjobbakról szólva meg kell vallanom – folytatta, – hogy ők fizikailag sokkal többet tudnak-bírnak, mint mi annak idején. A válogatott meccseket legtöbbször megnézem, de semmi több. A jelen idő legjobbjait személyesen én már nem ismerem.
– Hatvanharmadik évében jár, milyen perspektívái vannak az életének?
– Nincsenek nagy terveim. Ha bármilyen szerény módon, de tudom a gyerekeimet segíteni, azt szívesen és örömmel megteszem. Remélem, a jelenlegi, napi 6-7 órát igénylő munkahelyem még sokáig megmarad. Ennyi.
– Azért a régi játékosokkal csak van valamilyen kapcsolata?
– Ez egy üde színfolt az életemben. Légrády Zsolt, egykori játékostásam hatalmas szervező. Losonczy Árpival, Moss Lacival, Heinrich Robival, Gellér Sanyival és még másokkal is igyekszem tartani a kapcsolatot. 2019 nyarának végén volt az utolsó, szervezett összejövetelünk, s bizony már ugyancsak „kiéheztünk” a folytatásra.
– Utolsó kérdés: mennyire érdekli a közelgő olimpia?
– Régen jobban izgultam az eseményeket látván, mostanában viszont már szerényebbek az ambícióim. Egykori játékostársunk, Hosszú Pisti révén követem lánya, Katinka sorsának alakulását. Azért csak figyelem majd az érdemi történéseket. Egyébként pedig rengeteget nézem az amerikai focit és bármilyen filmet képes vagyok végig ülni, ha belekezdek.
(jochapress / Jocha Károly)
