Amikor a 80. születésnapjához érkezett Kovács Tamás köszöntésére készültem, arra gondoltam, vajon mennyire lehetett meghatározó tény az ő sportágválasztására, hogy édesapja, Kovács Pál kardvívóként hat olimpiai aranyérmével a magyar olimpiai részvevők abszolút rangsorában a 2-4. helyet foglalja el?
Kovács Tamás: 80
– Egyáltalán nem jelentett ez az örömteli alaphelyzet számomra bármilyen pressziót, hogy én is vívó legyek – szögezte le a beszélgetés elején az ünnepelt. – Olyannyira nem, hogy tízévesen a tenisszel kezdtem komolyabb barátságot kialakítani. Újpesten a Vasas Izzóban az Asbóth József – Ádám András európai klasszis duó mögötti legjobbak közé tartozott Katona Zoltánnál iskoláztam és egészen 15 éves koromig különösebb tehetség hiányában is lelkesen teniszeztem.
– Végül miért hagyott fel a fehér sporttal, talán nagyobb sikerekre vágyott?
– Az volt a döntő momentum, hogy Attila bátyám már komoly korosztályos sikereket ért el kardvívóként és édesapám „beszólt”, hogy ideje lenne nekem is belépnem a pástok világába. Ez 1958-ban történt amikor először benyitottam a Vasas vívócsarnokába, Forró Sanyi bácsi vett pártfogásába. Mivel két év elteltével már felnőtt I. osztályú minősítést szereztem, és tagja lettem a junior válogatottnak is, ezzel el is dőlt a sportágválasztás kérdése.
– Annál is inkább, mivel ez a lendület a későbbiekben sem hagyott alább…
– A hatvanas évek első felében fokozatosan beleerősödtem az akkor bizony igen sűrű élmezőnybe, az 1964-es, tokiói olimpia előtti, tatai edzőtáborozásokra edzőpartnerként pedig rendszeres meghívott voltam. Kempingben laktunk, szalmazsákos, emeletes ágyakban aludtunk, mégis nagyon boldog voltam, hogy ott lehettem.
– A nemzetközi élvonalban tíz évig rendre a legelső vonalban forgatta fegyverét, 8 éven keresztül a világranglista top 8 között volt!
– Világbajnok lettem csapatban, kétszeres olimpiai bronzérmes vagyok, ötször vívhattam egyéni Vb-döntőben, de a hajrára rendre elfáradtam. (Egy 4.hely, három 5. hely, egy 6. hely.) A hadifogság idején kisgyermekként elszenvedett kétoldali tüdőgyulladást csodaként éltem túl. Ennek utókövetkezményeit az állóképességem szenvedte meg.
– Sikersorozatát 1967-ben, Montrealban kezdte, 1977-ben pedig Buenos Airesben fejezte be. A sportágtól azonban egyetlen napra sem szakadt el.
– Nemzetközi versenybírói minősítést szereztem, két olimpiai döntőt vezettem, a Vasast pedig szakosztályvezetőként szolgáltam 1978-1980 között. Akkor Kulcsár Győző ajánlására hat évre a vívószövetség főtitkára lettem. Nagyon sikeres időszak volt ez a vidéki bázisok megalakítását, a vívás „felfuttatását” illetően, hiszen tucatnyi városban jött létre mindmáig komoly erőt képviselő vívósport. Ebben az időszakban (1983) kaptam meg a mesteredzői címet, amit nagy becsben tartok és amit – úgy érzem – meg is szolgáltam. A főtitkárságot egyébként 1986-ban adtam fel, amikor Kulcsár Győző Olaszországba távozott, helyére engem neveztek ki szövetségi kapitánynak. Ragyogó edzői garnitúra állt akkor a válogatottak mellett: Szőcs Bertalan, Udvarhelyi Gábor, Zarándi Csaba, Batizi Sándor, Szlovenszky Lajos, Borosné Eitner Kinga, Somlai Béla, Somodi Lajos, Beliczay Sándor és még sorolhatnám.
– A jó lapjárás tovább folytatódott, hiszen egészen 2000-ig dolgozhatott ebben a feladatkörben.
– A 2000-ben volt olimpiát követően, hazafelé Sydneyből lemondtam – mivel csak egy aranyérmet nyertünk – az akkori elnöknek, dr.Gémesi Györgynek, aki azzal fogadta el ezt a lépést, ha elvállalom a szövetségben a technikai igazgatói tennivalókat. Onnan 2007 januárjában eljőve, a MOB szakmai igazgatójaként dolgozhattam, ami megint nagy megtiszteltetést jelentett számomra annak ellenére is, hogy az olimpiai bizottságot azokban az években utazási irodává züllesztették le. Nagyon szép emlékek fűznek a MOB-hoz! Nem sokáig örülhettem a 2010 után jó irányban történő változásoknak, mivel 2011-ben „lemondott” rólam az akkor új MOB elnök, Borkai Zsolt.
– A villámcsapást azért még követte egy rövid, de boldog időszak.
– 2011-12-ben a női-férfi kardválogatott szövetségi kapitánya lettem, majd 2013 elején megbízást kaptam: foglalkozzak a paralimpiás vívóválogatottal, amit egy évig nagyon lelkesen végeztem is! Ám ekkor megint jött egy piros lámpa, ami egyben az aktív éveim végét is jelentette.
– A most 80 éves Kovács Tamásnak miként telt a 2014-től máig terjedő időszak?
– Elégedett, boldog, sikeres kiegyensúlyozott életet élő nyugdíjas vagyok, élvezem a családommal tölthető időt, feleségem, lányaim és három unokám társaságát. A jó Isten jóvoltából elég jó géneket kaptam szüleimtől, ennek is köszönhetően az ilyen korú férfiak között az átlagosnál jobb egészségi állapotnak örvendhetek. Mint egykori sikeres versenyző 10 olimpiai és világbajnoki éremmel, mint szövetségi kapitány 96 olimpiai, Vb, Eb-éremmel, és 11 olimpiai részvétellel a hátam mögött nyugodtan élhetem nyugdíjas éveimet! Ez nagyon fontos és lényeges a sportban: az eredményesség!
(jochapress / Jocha Károly)
Post Views: 1
