Kubala László egyetlen magyar tanítványa

Viszonylag későn kezdett el futballozni, kicsit későn is fedezték fel, de Karcagról elindulva eljutott odáig, hogy a világbajnokságon is védhetett Mexikóban. Balhésnak könyvelték el, de sikeres lett itthon, a spanyol élvonalban pedig közönségkedvenccé vált. Szendrei József imádott védeni, neki a futball a drog, de miután hazatért, a magyar labdarúgás nem volt kíváncsi rá, azóta az üzleti életben boldogul.

Szendrei József (fotó: Mirkó István)

– Amikor egyeztettük az interjút, azt mondta, nem szeret nosztalgiázni. Ha felelevenítjük a pályafutását, akkor az nosztalgia?
– Magát a szót nem szeretem, mert a nosztalgiázás nem vezet sehová. Kicsit megkeserít, mert emlékeztet arra, hogy mennyire elszállt az idő, ráadásul ami tegnap történt, azzal már nincs mit kezdeni, inkább a mával foglalkozom, hogy a jövő jó legyen.

– Akkor sem érez nosztalgiát, ha azt mondom, 1980. augusztus 30.?
– Ha jól számolok, akkor ez a bemutatkozásom időpontja az NB I-ben. Furcsa volt, mert tartalék kapus voltam, be is melegítettem Buús Györgyöt, majd leültem a kispadra, amikor öt perccel a kezdés előtt szóltak, hogy Gyuri rosszul lett, gyorsan be kell állnom. Ez volt az első élvonalbeli meccsem Nyíregyházán, a Tatabányával 0-0-t játszottunk.

– Viszonylag hosszú úton jutott el idáig, kezdve azzal, hogy későn, tizenhat évesen lett igazolt labdarúgó. Miért csak ekkor, és miért lett futballista?
– Karcagon születtem, és az életünket átitatta a sport. Egyrészt minden fiú­nak volt zsebtükre, a hátán valamelyik fővárosi nagy csapat képével, másrészt az iskolában rengeteg sportágat kipróbáltunk, harmadrészt pedig, ha csak lehetett, sötétedésig fociztunk. Az iskolai testnevelőnk a kézilabdát favorizálta, engem beállított a kapuba, és ez kedvemre való is volt.

– Miért? A gyerekek többsége hallani sem akar erről a posztról.
– Nem féltem a labdától. akkor sem fordultam el, ha valaki akár közelről teljes erővel lőtt. Szolnokra kerülve is sok sportágat űztünk, és a középiskolás foci­bajnokságban balhátvédet játszottam. Egyszer Nagypál Béla, a Szolnoki MTE ifiedzője elhívott egy edzésre. A kapusa, egy magas, gyors fiú szeretett a mezőnyben játszani, ezért őt előreküldte centerbe, engem pedig beállított a kapuba, mondván, nagy felületet kitakarok. Ott ragadtam. Szegény később elárulta, csaknem megőrült tőlem, mert annyira imádtam edzeni, hogy akkor is gyakorolni akartam, amikor ő már ment volna haza. Aztán 1972-ben, tizennyolc évesen már az NB II-es csapat kapusa voltam.

– Ehhez képest lassan, csak nyolc évvel később fedezték fel, és jutott el Nyíregyházán az élvonalba. Ennek mi volt az oka?

– Fogalmam sincs róla; szerintem ugyanazt tudtam hozni mondjuk három évvel korábban is. Közben behívtak katonának, mondták, maradok Szolnokon, de egyszer csak elvezényeltek a pécsi Steinmetz SE-hez. Fél év után le akart igazolni a PMSC, ott is edzettem, majd öt nappal a tavaszi idény kezdete előtt jött a parancs, hogy menjek a szentendrei Kossuth KFSE-hez. A leszerelés előtt hívott a Vasas Izzó, és már nem is emlékszem, miért, de nemet mondtam, és visszamentem Szolnokra. Talán azért nem léptem feljebb hamarabb, mert elkönyveltek balhésnak, amikor elvitt a Nyíregyháza, éppen el voltam tiltva.

– És tényleg balhés volt?
– Nem gondolom. Ezt az eltiltást úgy kaptam, hogy nem mentem bele egy tisztességtelen ügyletbe, aztán rajtam verték el a port. Az eltiltás miatt minden reggel hatra mentem dolgozni, délután pedig órákig edzettem a cukorgyár pályáján. A Nyíregyháza edzője, Temesvári Miklós ismert az NB II-es válogatottból, ő intézte el az átigazolásomat, nekem pedig azt mondták, hogy ha magasabb osztályba megyek, akkor játszhatok. Nyíregyházán védve megkaptam az Év kapusa címet, egy év után pedig átigazolt az Újpest, és amiatt is rám sütötték a balhés futballista bélyegét.

– Akkoriban az terjedt el, hogy az éj leple alatt kellett elhagynia Nyíregyházát.
– Sőt azt is írták, hogy az Újpest elrabolt. Annyi történt, hogy az újpes­tiek közölték velem, ne foglalkozzak az élő szerződésemmel, ők majd elintézik. Aztán egy este megjelent egy teherautó, hogy költözhetek Budapestre. Lehetőségem sem volt sumákolni, a két klubnak kellett megegyeznie egymással, az pedig megtörtént. Ennek ellenére három hónapot ki kellett hagynom, ne kérdezze, miért, mert nem tudom. Így az első újpesti évem nem sikerült túl jól, a magyar futball mindenről szólt, csak arról nem, miként lehetne a játékosokat a lehető leghatékonyabban segíteni.

– Az Újpest a nyolcvanas évek első felében több emlékezetes meccset játszott a nemzetközi porondon. Melyik a kedvence?
– Nem tudok egyet kiemelni. A Bernabéuban a lefújás előtti pillanatokig csak 2-1-re vezetett a Real Madrid ellenünk, nagyon jól játszottunk, végül kaptunk egy harmadikat is. A Köln elleni két KEK-mérkőzés is örökké emlékezetes, elsősorban Törőcsik András parádés futballja miatt, a negyeddöntőben pedig a fiatal Alex Ferguson által vezetett Aberdeent itthon megvertük 2-0-ra, a visszavágón ugyanannyi lett a vége, a hosszabbításban a skótok szereztek még egy gólt, engem pedig kiállítottak. Kár volt érte, mert szerintem továbbjuthattunk volna.

– Miért nem sikerült bajnokságot nyernie annak az Újpestnek?
– Nyolcvanhétben nagyon közel álltunk hozzá. Ha az utolsó fordulóban nyerünk az MTK ellen, akkor nem ők, hanem mi vagyunk a bajnokok. Lengyel bíró vezette a meccset, és nem engedett minket győzni, még nyilvánvaló tizenegyest sem adott meg a javunkra. A mérkőzés után szomorúan hazamentem, majd este csöngött a telefonom. Kiderült, ott voltak a lelátón a spanyol Málaga képviselői, köztük Kubala László, a csapat edzője, és kérték, menjek el egy szállodába, mert beszélni szeretnének velem. Elmentem, ahol közölték, az Újpesttel már megegyeztek, csak rajtam múlik, hogy hozzájuk szerződöm-e. Gyorsan megegyeztünk.

(A teljes interjú az mno.hu/sport tárhelyen olvasható)