Ormai László és Herendi Iván szerint is bajban van a sportág utánpótlása. Az előrelépéshez egyebek mellett reformra, számonkérésre, szorosabb együttműködésre, szakemberképzésre és a versenyeztetés átalakítására is szükség lenne. Egyébként megismétlődhet az, hogy mindössze öt szakosztály nevez a korosztályos csapatbajnokságra.
Nagy-Pál Tamás • Honlapján öles betűkkel hirdeti az iskoláknak asztalokat adományozó programját a szövetség. Nem is annyira apró szépséghiba, hogy a cikket prezentáló fotón a kisdiák bántóan rosszul fogja az ütőjét, a háttérben pedig utcai cipős, farmernadrágos társai várakoznak „bevetésre”. Ez a paradox helyzet tökéletesen jellemzi a sportág hazai állapotát, mint ahogyan az is: a múlt hét végén mindössze öt egyesület nevezett a serdülők leánycsapat-bajnokságára.
„Hatvankét éve vagyok a sportágban, de ilyet még nem tapasztaltam – panaszolja elkeseredetten a legendás edző, dr. Ormai László, aki a mai napig vezeti annak a Statisztikának a szakosztályát, amely egyébként három csapatot is kiállított a csb-n. – Az a legszomorúbb, hogy ennyi pénz, mint manapság, még soha nem folyt be a sportágba. Csakhogy a támogatást nemcsak kiosztani, hanem a költést nagyon szigorúan ellenőrizni is kellene.”
A probléma nem újkeletű, ráadásul nem csak a lányokra érvényes. A BVSC-Zugló szakosztály-igazgatója, a szövetségben elnökségi tag Herendi Iván szerint eddig mindig volt egy-egy kiugró eredmény a korosztályos Európa-bajnokságokon, s az elfedte a hiányosságokat. „Ellenben a legutóbbi Eb-n már a nyolc közé sem jutott magyar versenyző – teszi hozzá. – Ekkor jutott el végre a szövetség odáig, hogy létrehozta a bizottságot, amelynek feladata az utánpótlás-fejlesztési program kialakítása. A mostani csapatbajnokság csak megerősítette ennek létjogosultságát, és rávilágított, hogy sürgős reformra van szükség. Egy napot sem késlekedhetünk!” (Itt jegyezzük meg: a hajdanán sikersportágként jegyzett asztalitenisz a MOB által működtetett Héraklész-program szinte összes kimutatásában a sereghajtók között található.)
Mindkét szakember egyetért abban, hogy a klubok és a szövetség között sokkal szorosabb együttműködésére lenne szükség. A következő sarkalatos pont a szakemberképzés. Mert hiába juttat a szövetség asztalokat az iskolába, ha nincs helyben senki, aki megfelelő tudás birtokában képes lenne megtanítani a gyerekeket legalább az alapokra. „A felnőttekkel foglalkozó edzők közül jó néhányan kapnak kiemelt támogatást, az utánpótlástrénerek egyelőre nem. Így ki akarna a gyerekekkel foglalkozni? – teszi fel az indokolt kérdést Herendi, majd meg is válaszolja: – Gyakran a képzetlenek. A sportágból kikerülő, fiatal edzőknek olyan perspektívát kellene mutatnunk, hogy azt mondják: megéri képzettséget szerezni, erőfeszítéseket hozni, áldozatokat vállalni, mert annak anyagilag és erkölcsileg is hozadéka lesz.”
„Én egyébként több olyan iskoláról is tudok, ahol ki sem bontották még a megkapott asztalt, mert egyszerűen nincs hely felállítani – folytatja a klubját 25 BEK-győzelemre vezető Ormai. – Néhány éve a szövetség ösztöndíjas tanfolyamot szervezett. De ellenőrizte valaki, hogy az azon résztvevő edzők hány minőségi gyereket neveltek ki azóta? Ez ügyben is ott tartunk, hogy nincs semmiféle számonkérés. Lyukas zsákba hiába töltünk, amely soha nem telik meg.”
Akadt olyan felvetés is, hogy a csapatok létszámát háromról kétfősre kellene csökkenteni, s akkor több egyesület indulhatna a bajnokságon. „Az biztos, hogy magát az utánpótlás-versenyeztetést is alaposan meg kell reformálni – mondja Herendi. – De nem egy-egy elemnél kellene leragadni, hanem egészében vizsgálni az előrelépéshez a rendszert. Az utánpótlás-nevelés itthon nagyon rosszul áll. Jónyer Istvánék idejében naponta öt-hat új gyerek jött a terembe. Jelenleg nagyon messze vagyunk ettől.”
Új példaképeket természetesen egyik pillanatról a másikra nem lehet „teremteni”, ugyanakkor a szakmailag jól átgondolt utánpótlásreform egyik következménye az lehet, hogy hosszú évek múlva már ismét a sportág korszakos alakjai bukkannak elő mifelénk is.