Miben változott az öttusa és a sportolók? Milyen nehézségekkel küzd ma a sportág? Mire számíthatunk a tokiói olimpián? Ezekről és a reményteljes hazai utánpótlásról a magyar férfi válogatott szövetségi kapitányával, a versenyzőként kétszeres olimpiai bajnok Martinek Jánossal beszélgettünk.
Hogyan tért vissza itthon az öttusa vezetésébe?
Ez 2013-ban történt, eleinte egy versenyzői bázis szélesítése volt a feladatom a szövetségnél, de néhány hónap után főtitkár lettem, amit egészen a riói olimpia utánig töltöttem be. Eredetileg nem is ambicionáltam a szövetségi kapitányi posztot, mert lehetőség sem nagyon volt rá, de szívesen lettem volna edző, és foglalkoztam volna gyerekekkel, mert úgy éreztem, azon a területen többet segíthetek a tapasztalatommal.
Hogyan lett akkor mégis szövetségi kapitány?
A riói olimpiát követően, 2016 végén döntött úgy a szövetség, hogy váltásra van szükség a kapitányi poszton, és magát a pozíciót is megváltoztatták. Addig ugyanis egyben volt a férfi és a női szakág, amit különválasztottak, és ami nekem különösen vonzó volt, hogy a felnőtt versenyzők mellé a junior korosztályt is az új kapitány alá rendelték. Így lehetségessé vált felépíteni azokat a versenyzőket, akik a felnőtt korosztályba léptek, lépnek. Ez nekem is tetszett, és két éve végezzük ezt a munkát is.
Miben volt más a sportág, amikor Ön versenyzett?
Nemcsak a sportág változott meg, hanem maguk a versenyzők is mások voltak. Az Y és Z-generáció fiataljai sokkal nehezebben kezelhetők és motiválhatók, ezért nehezebb őket a rendszerben tartani. Megváltozott maga a versenyrendszer is, míg régen ötnaposak voltak a versenyek, ma már egynaposak. Régen könnyebb dolgunk volt abból a szempontból, hogy a válogatott nagyobb része, azaz nyolc fő el tudott indulni a versenyeken, ami több lehetőséget jelentett, hogy mindenki bizonyítson. Ma csak négy embert indíthat egy ország, kivéve a hazai viadalt, ahol tizenkettőt, de e lényeg, hogy ma nehezebb felépíteni egy versenyzőt, aki, mondjuk, nincs az első vonalban, mert csak a legjobbak kárára tudnánk versenyeztetni őket.
Mi hiányzik a maiakból, ami Önökben még megvolt?
Leginkább az alázat. Más a hozzáállásuk, ma már mindent és minél gyorsabban meg akarnak kapni, a másik oldalon viszont a maguk részéről nehezebben tesznek hozzá. Ezt csak azért tartom fontosnak megjegyezni, mert mi annak idején alig kaptunk valamit, és éppen ez a plusz volt az, amivel ki tudtunk tűnni. Az volt a mi erőnk.
Jót tettek az elmúlt években bevezetett változások az öttusának?
A változásoknak alapvetően két céljuk volt, egyrészt, hogy a sportág látványosabb legyen, másrészt, hogy ott tudjon maradni az olimpiai programban. Én egyébként testközelből, már versenyzőként érezhettem ezeket, hiszen 1988-ban még ötnapos verseny után nyertem egyéni olimpiai aranyérmet Szöulban, nyolc év múlva az atlantai ötkarikás játékokon pedig egynapos versenyen bronzot. Utóbbi nem igazán versenyzőbarát, de el kell ismerni, ezekre a változtatásokra szükség volt, mert a sport látványosabb lett, és jobban megfelel a modern kor kihívásainak.
Az öttusa mivel tud vonzó lenni a mai fiatalok számára?
Ez azért is nehéz, mert a gyerekek ma minél hamarabb akarnak sikereket, minél kevesebb energia-befektetéssel. Márpedig az öttusa nem az a sportág, amelyben ezt meg tudják tenni. Viszont ott van a lovaglás vagy a vívás, amely talán exkluzívabb a többi versenyszámnál, ezt pedig alkalmas lehet arra, hogy meg tudjuk velük fogni a gyerekeket. A másik lényeges kérdés a korosztályok közötti átmenet, és az ezzel járó változások, amik miatt sokan elkopnak. Gondolok itt elsősorban az iskolaváltásra és a továbbtanulásra, különösen érettségi után, amikor a gyerek és a szülők választanak az élsport és a tanulmányok között. Magas szinten öttusázni nagyon nehéz a nappali tagozat mellett, márpedig ha az egyetem elvégzése után a versenyző nem áll készen a felnőtt elitmezőnyre, akkor kérdésessé válik a folytatás.
Most térjünk át a sportág jelenlegi helyzetére. Milyen esélyeink vannak az olimpiai kvalifikációt illetően?
Szerintem nem lehet gond azzal, hogy a maximális létszámmal képviseltessük magunkat Tokióban. A férfiaknál egyrészt ott vannak az idősebb, rutinosabb portolók, mint Marosi Ádám és Kasza Róbert, akiknek könnyen lehet, hogy ez lesz az utolsó olimpiájuk. Mellettük ott van a 29 éves Demeter Bence, aki már Rióban is képviselte Magyarországot, de utánuk van egy nagyobb űr. A fiatalok közül úgy látom, esetleg Regős Gergely is odaérhet, és mint bármikor, egy fekete ló most is akadhat, aki meglepetést okozhat. Az olimpiai esélyekről pedig annyit, hogy a magyar öttusázóknak mindig van esélyük az éremre.
(MET / Vincze Szabolcs)
