Ha valaki végleg eltávozik közülünk, a megváltoztathatatlant közlő hír mindig sokkoló hatású. A magyar labdarúgó hőskor egyik kiemelkedő képességű Honvéd-játékosának, a kapus Faragó Lajosnak a halála kétszeresen is hatott rám.
Faragó Lajos (fotó: jochapress)
Az egykor válogatott, olimpiai bronzérmes kapust ugyanis egészen kisgyermekkorom óta ismertem. Láttam védeni a Népstadionban, még az ötvenes évek közepén. Egészen pontosan 1955. május 29-én, mégpedig Skócia ellen, A 3-1 (0-1)-es magyar sikert hozott erőpróbán Faragó a második félidőben léphetett pályára: a kapuban a pécsi Danka Gézát váltotta. Az MLSZ hivatalos statisztikája szerint ezen a találkozón jelent meg a legtöbb fizető néző, több mint 96 ezer szurkoló…és ebben még nem volt benne a “belógósok” megbecsülhetetlen száma. (E sorok írója is az volt…)
Utána hosszú szünet következett, mígnem a 2010-es évek elején egyszer a Sportkórházban össze nem találkoztunk. Beszélgettünk és ez számos alkalommal megismétlődött; minden egyes ilyen „összefutás” a Sportkórház területén történt.
Az idős úr határozottan szimpatikus benyomást tett rám, s el is határoztam, hogy előbb-utóbb kérek tőle egy hosszabb beszélgetésre lehetőséget. Egyszer – vagy egy esztendeje – felhívott Fejér Balázs, a KARC Rádió sportriportere, aki elkérte tőlem Faragó Lajos telefonszámát. Az interjú meg is történt, kollégám pedig segítő szándékkal figyelmeztetett is, hogy siessek, mert Faragó Lajos már nincs tökéletes állapotban.
Ahogy az lenni szokott, addig halogattam ezt a találkozást, amíg végleg lemaradtam róla. Így most már csak azt tehetem, mint a többi sportbarát: őszintén sajnálkozom az egykor kitűnő kapus távozásán.
A jó Isten adjon neki örök nyugodalmat.
(jochapress)
