A századik magyar olimpiai aranyérem szerzője, dr. Hegedüs Csaba, aki februárig – huszonhárom éven át – a birkózószövetség elnöke is volt, azt állítja, hogy heti néhány edzéssel és ötvenes pulzussal nem lehet nemzetközi versenyképességet felépíteni. Azért is hozta létre a Mr. Tus-sportiskolát, amely forradalmasította a sportág utánpótlás-nevelését.
Szekeres István • Az olimpiai, világ- és kétszeres Európa-bajnok Hegedüs Csaba különleges elismeréseket is kapott a világ birkózásában. Megválasztották az év birkózójának (1971), az év edzőjének (1979), az általa rendezett két budapesti világbajnokságot (2005, 2013) a nemzetközi szövetség a versenyrendezés etalonjának minősítette, és két olimpia (2008, 2012) birkózóviadalát is ő vezényelhette le, technikai igazgatóként. Tagja lett az Egyesült Államok székhelyű Hírnév csarnokának (Hall of Fame), a sportlegendák kategóriában.
A Mr. Tus nevet 1971-ben Szófiában kapta a nemzetközi sajtótól. Újoncként indult a világbajnokságon, és – minden ellenfelét tussal verve – megszerezte az aranyérmet. A Vaszil Levszki futballstadionban naponta 30-40 ezer ember ünnepelte, ő volt a verseny sztárja. Amikor szőnyegre szólították, a tömeg a „Hegedus, tus”-rigmussal köszöntötte.
Mr. Tus 2001-ben megalapította a Mr. Tus-sportiskolát, amely nemcsak az utánpótlás-nevelést forradalmasította, hanem az egész magyar birkózásnak is új lendületet adott.
– Hogyan és honnan jött a gondolat?
– Nem is gondolatnak született, a szívem súgta. Mindig bennem volt, hogy én az életemben mindent a birkózásnak köszönhetek, és úgy éreztem: valamit vissza kell adnom neki. A szakmai ok pedig az volt, hogy szerettem volna megújítani a fiatalok felkészítését. Tehetséggondozó műhelybe gyűjteni az országból a legjobbakat, és a legkorszerűbb képzésben részesíteni őket.
– A gyakorlatban hogy valósult meg?
– Először az edzőket készítettem fel. Ötvenhárom évesen ismét birkózómezt húztam, és hónapokon keresztül naponta dolgoztunk együtt. Végigvettük a birkózás minden lehetséges akciójának minden apró elemét, mindegyikben megkerestük a leghatékonyabb kivitelt és az összes variációt. Negyvenhat, zömmel vidéki, 13-14 éves srácot hoztunk Budapestre, kollégiumi ellátást biztosítottunk nekik, és a Csanádi iskolában tanultak. Ott az órarendjüket úgy alakították ki, hogy délelőtt is edzhettek, vagyis megoldottuk a napi két edzést, ami a mai élsportban már alapfeltétel.
Lőrincz Tamás Európa-bajnok, a díjat átadta dr. Hegedüs Csaba, a nemzetközi szövetség elnökségének tagja • Fotó: Martin Gábor/UWW
– Nagyon hamar jöttek az első, visszhangos sikerek.
– Öt évvel később Módos Péter junior-, Lőrincz Tamás pedig felnőtt Eb-t nyert. Tomi tizenkilenc évesen jutott fel a kontinens csúcsára, ő a magyar birkózás legfiatalabb Európa-bajnoka. Mindketten világklasszisok, és szerintem a hatékonyságunk sem volt rossz: negyvenhat kezdőből kettőt eljuttatni ilyen magasságokba alighanem példa nélküli. A londoni olimpián Tamás ezüstöt, Péter bronzot nyert, és általuk a Mr. Tus a kötöttfogású hatalmak egész sorát utasította maga mögé.
– Tényleg csak kuriózumként említem, hogy az egyik közgyűlésen valamelyik „szakember” felvetette, hogy mért költ a szövetség milliókat a sportiskolára, amikor pedig az semmiféle eredményt nem tud felmutatni. Ebben az állításban két durva tévedés volt.
– Hát, igen. Egyrészt a szövetségnek semmibe nem került. Más állami sportforrásokból lobbiztam ki a működés költségeit. Segített az akkori Nemzeti Utánpótlás-intézet, a Héraklész-program. Ami pedig kérdés másik felét illeti… A Mr. Tus nem egyesület volt, mi nem akartunk versenyre kelni az ország szakosztályaival, hanem minden gyerekünk változatlanul az anyaegyesülete színeiben birkózott, oda vitte a sikerekkel járó olimpiai pontokat, azok által pedig az eredményességi támogatást. Szóval, a nevük után, zárójelben, nem a Mr. Tus került a hivatalos végeredményekben, hanem Módos esetében a Szigetvár, Lőrinczében pedig a Cegléd. Hozzáteszem, abból az első eresztésből további jó birkózók is kijöttek.
– Felnőttkapitányként arról is híres volt, hogy fanatizálni tudta a versenyzőit. Átmegyünk a falon – ez volt a jelmondata.
– Át is mentünk.
– Serdülőkorú fiatalokat is ki lehet tenni az öntől megszokott fizikai és lelki terhelésnek?
– Muszáj. Nézze, heti három-négy edzéssel és ötvenes pulzussal nem lehet versenyre kiállni a világgal szemben. A Mr. Tus fokozatosan szoktatta őket a magasabb igényekhez, és hogy milyen jól sikerült, azt az is jelzi, hogy amikor nem volt edzőtábor, a felnőttválogatott tagjai is velük edzettek, mert színvonalas munka folyt, és a fiatalok a szőnyegen is kiváló partnernek bizonyultak.
– De a nagy terhelésnek akadtak ellenzői is.
– Szabó Tamás professzor, az utánpótlás-nevelés egyik legkiválóbb szakembere viszont a mi oldalunkra állt. Kijelentette: ha a sportoló junior korában nem éri el a korosztály legmagasabb nemzetközi sztenderdjét, már soha többé nem tudja behozni a hátrányát.
– Melyek annak az összetevői?
– Tökéletes fizikai felkészültség, gazdag és automatikusan mozgósítható technikai tárház, hatalmas mentális erő. A birkózás nagy csatáit ahhoz szoktam hasonlítani, mert bizony az érzés is hasonló, amikor két ember a víz alatt küzd egymással. Már nem kapnak levegőt, fulladoznak, és közülük az nyer, aki a „halál” után mégis tovább bírja, akár egyetlen másodperccel. Arra, a győzelmet jelentő, plusz másodpercre kell felkészíteni a fiatalokat is. Hát, az nem megy ötvenes pulzussal.
– A kemény edzés közben a versenyzőké kétszázra is felmegy. Törvényszerűen az edző pulzusszáma sem maradhat ötven…
– Az ugyanolyan fontos, mint a versenyzőké. Mert abból lesz az elszánt, alkotó közhangulat. De ha valaki a szőnyegen heverve vezeti az edzést, vagy civilben, a falat támasztva csak nézelődik, abból nem jön ki semmilyen plusz.
– Vannak ilyen edzők?
– Vannak, bizony.
– Mégis, kik?
– Jaj, hogy én milyen balszerencsés vagyok!… Hirtelen kiszaladtak a fejemből a nevek.
– Értem, nem akar senkit megbántani…
– Minősíteni nem akarok senkit. Minősítse őket a munkájuk, az eredményük!
– Szövetségi kapitány korában mennyit foglalkozott a fiatalokkal?
– Sokat. A juniorválogatott tagjai velünk együtt készültek, és a világversenyeik előtt én is beszálltam a munkába. Továbbmegyek. 1981-ben a serdülőket is eljuttattam világbajnokságra, az Egyesült Államokba, Colorado Springsbe. Az akkori felső sportvezetés úgy döntött, hogy tengeren túli utánpótlás-világversenyen nem veszünk részt egyetlen sportágban sem. Főleg nem serdülőkkel. Én nem nyugodtam bele. Azzal érveltem, hogy két éve négy világbajnoki címmel, tavaly pedig két olimpiai arannyal motiváltuk a sportág szereplőit, a gyerekeket is, most ne hagyjuk elszunnyadni bennük a tüzet. Végül maroknyi kötöttfogású csapat elutazhatott… És hazatért három arannyal, egy ezüsttel.
– Az eredeti Mr. Tus-sportiskola is csak a kötöttre épült.
– Eleinte igen, hiszen több kollégiumi férőhelyet nem tudtunk teremteni. Más formában azonban a másik két fogásnem is működött. Az idő előrehaladtával a szabadfogásúak az Európa-bajnok Bánkuti Zsolt, a női birkózók pedig Nagy Lajos irányításával ott edzettek rendszeresen, lényegében a kadetválogatottak központi műhelye lett. 2008-ban megalakult a Mr. Tus II, orosházi székhellyel, már a szabadfogásra hegyezve. Végül pedig az Északkelet-Magyarországi Regionális Mr. Tus-sportiskola Abaújszántón.
– Utóbbinak ön a tiszteletbeli elnöke.
– Boldogan vállaltam. Mint ahogy ugyanabban a régióban létre jött az Egészségesebb, sportosabb Zemplénért nevet viselő civilegyesület, amelynek az elnökévé választottak. Testhezálló felkérés volt. Én ugyanis azt vallom, hogy a fiatalok sportja elsősorban népegészségi kérdés, a sportágak pedig „lefölözhetik” az egészséges, edzett ifjú nemzedékek legjobbjait. Csak legyenek ilyen nemzedékek!… Ott, Zemplénben máris adja magát a lehetőség a gyerekek sportágválasztására, például az abaújszántói birkózócentrum révén.
– Mit tud a ma már Mr. Tus Akadémiának nevezett ős intézmény életéről?
– A nyilvánosságra hozott személyi változásokon kívül semmit.
– Nem keresték meg önt, nem kértek tanácsot?
– Nem.
