Börzsei János asztaliteniszező 147 válogatottbeli szereplése során 2 alkalommal Európa-bajnoki ezüstérmet (1968 egyéni, 1974 csapat) és 4 EB bronzérmet szerzett. A lyoni kontinensviadalt követően a világranglista 5.helyén jegyezték. Edzőként az osztrák válogatottat az A-Ligába vezette. A decemberben 76 éves, a sportolók körében Zsiráf Zsigának becézett szakember özvegy, egyedül él rákospalotai otthonában. Ott beszélgettünk vele.
Börzsei János Heirits Erzsébettel (fotó: MTVA archív)
– Labdarúgóként kezdte sportpályafutását, hogyan lett mégis asztaliteniszező?
– Apám a Vasasban futballozott, 11 éves koromban, amikor Budapestre költöztünk, szinte természetes volt, hogy elvitt a piros-kékek egyik gyerekcsapatába – emlékszik vissza Börzsei János. – Latyakban, télen nagy hóban edzettünk, még melegítőt sem adtak, ez nem tetszett nekem. Közben az iskola pingpong csapata benevezett az úttörőbajnokságba. Én is indultam, és második helyezett lettem a Országos Magyar Úttörő Bajnokságban. Ezt követően több klubba is hívtak pingpongozni. Több egyesületet is kipróbáltam, mígnem Jancsó József régi válogatott játékos javasolta: menjek el az akkori BRSC (Budapesti Ruggyantagyár Sport Club) egyik edzésére. Hátraküldtek az egyik asztalhoz, szerencsére egy pörgetős pingpongozó edzőpartnere lettem. A tenyeresimmel jól tudtam védeni a pörgetéseit, pár perc múlva az egész csarnokban leállt a munka, mindenki minket nézett. Az edzés végén ezt mondta az edző: Jancsika itt marad. Nos így lettem pingpongozó 1958-ban.
– Hogyan lett a Jancsikából Zsiráf Zsiga, ahogy sportkörökben még ma is becézik?
– Addig hosszú, elkeserítő dolgoktól sem mentes út vezetett. Az edzéseken a sportág nagyjai között mozogtam, de ennek az volt az ára, hogy kezdetben sokszor nem kerültem asztalhoz. Három asztalt a körmérkőzések foglaltak el, egyet az NB. II., egy volt az NB.I-es lányoknak. Ilyenkor nem kerültem asztalhoz, volt amikor sírva mentem haza. De kitartottam, naponta jártam az edzésekre az otthon kapott tíz forint zsebpénzzel a zsebemben. Három év múlva, 18 évesen kerültem be az NB. I-es csapatba. Az első szezonban 26 százalékos volt a teljesítményem, a másodikban már 76 százalékát nyertem a mérkőzéseimnek. A harmadik szezonban veretlen voltam. Volt egy kis trükkje a dolognak, ugyanis a nagyon erős BVSC elleni meccset kihagytam, azért, hogy biztosan százszázalékos legyek. Életemben ebben az egy bajnoki sorozatban voltam veretlen. A sorkatonai szolgálat alól így sem kaptam felmentést. A honvédségnél mindenkit elneveztek. Jómagam a Börzsei nevem után Zsiráf Zsiga lettem.
– A válogatottbeli pályafutására hogyan emlékszik vissza?
– A hatvanas évek közepén olyan neves játékosok alkották a válogatott keretet, mint Berczik, Harangi, Kovács II., Papp, Rózsás. Ők voltak a kedvencek, fiatal pingpongozóknak nagyon nehéz volt bekerülni ebbe az elitbe. A szövetség minden nagyobb nemzetközi verseny előtt rendezett egy válogató körversenyt, amelynek első öt helyezettje kapott meghívást a keretbe. A körön mindenkit megvertem, egy mérkőzés volt hátra Rózsás ellen. Ekkor Sidó Feri bácsi, a szövetségi kapitány befejezte a válogató kört. Akkor elkezdtem sírni, hogy ez nem igazságos. Hazamentem, otthon is megmondtam, hogy nem megyek többet edzésre, lemondom a válogatottságot. Ennek hallatán apukám elkezdett veszekedni velem, azért is mennem kell. Természetesen folytattam a pingpongozást, és a következő edzésen Sidó Feri bácsi odahívott magához, kért, hogy ne sírjak, mert hamarosan elvisz két nemzetközi versenyre. Közeledett a legendás Volkstimme nemzetközi szabadtéri verseny időpontja. Feri bácsinak és Pigniczkinek is probléma volt az útlevelével, ezért én utazhattam. Nem sokkal később pedig kivittek egy NDK-lengyel túrára. Az NDK elleni találkozón nem veszítettem meccset a csoportmérkőzésen. Hazafele jövet volt a lengyel nemzetközi verseny, amit megnyertem. Ettől kezdve állandó utazó tag lettem a válogatottal, egyelőre mint edzőpartner, de játékosként is egyre többször szerephez jutottam. A svédországi világbajnokságon már az első ember voltam a válogatottban, majd 1968-ban következett a lyoni Európa-bajnokság. Előtte már a csapatverseny is nagyon jól sikerült, harmadikak lettünk. A négy közé jutásért Csehszlovákiát 5-4-re felülmúltuk. Ezen a mérkőzésen jómagam három győzelmet szereztem, Beleznay pedig kettőt. Az egyéni küzdelmek kezdete előtt a 16. kiemelt voltam. Az elődöntőben nagyon jól ment a játék Johanssont 3-2-re vertem. A döntő nagyon nagy mérkőzés volt. Ha meglenne róla a filmfelvétel, azt most is nagy élmény lenne visszanézni. Surbekkel játszottam a fináléban, 9-4 re vezettem a döntő szettben. Ebben a pillanatban egy kicsit megijedtem, amikor rádöbbentem, hogy nyerhetek. Amikor rágondoltam, hogy Európa-bajnok lehetek, akkor megremegett a kezem, ami elég is volt ahhoz, hogy kikapjak. Ez életre szóló tanulság volt számomra. A siker küszöbén nem szabad rágondolni arra, hogy nyerhetek, mert akkor el kezd remegni a kezem és a pingpongasztal helyett a csillárok közé mennek a tenyeres ütéseim.
– Máskor is megremegett a keze a pályafutása során?
– Sajnos az életben kétszer volt ez a nagy kézremegés. Másodszor a szarajevói világbajnokságon a négy közé jutásért játszottam Stipancic-csal. Az első szettet még 11-el nyertem s után már nem tudtam úgy játszani, ahogy szoktam.
– A válogatottságot időszakát követően szövetségi kapitányként dolgozott. Akkor is ilyen kalandos volt az élete?
– A BVSC-ben az ifjúságiak edzője voltam, amikor felkértek, hogy menjek a női válogatotthoz. Külföldre akartam szerződni, ezért nem vállaltam el a felkérést. Kisvártatva Közel-keleti edzősködésre kínáltak lehetőséget. Úgy volt, hogy Líbiába, vagy Irakba mehetek dolgozni 500 dolláros fizetésért. Akkor húsz forint húsz fillér volt a dollár hazai árfolyama, átszámítva annyit majdnem megkerestem itthon is. Amikor emiatt méltatlankodtam, akkor azt mondta az OTSH munkaügyi osztályvezetője, hogy ez nem az anyagi meggazdagodást jelenti, hanem az arab államok megsegítése. Erre én akkor azt mondtam: segítsen más, nekem beteg családom van, én azért akarok kimenni külföldre, hogy a hozzátartozóimnak normális élete legyen. Nem sokkal ezután történt, hogy az osztrák válogatottnál dolgozó Pigniczki László hazajött. Utána Rózsás Pétert hívták az osztrákok. Péter akkor nyitott egy üzletet, és azt mondta, hogy ezt a biztos lehetőséget nem tudja kihagyni. Helyette egy évre én lettem az osztrák szövetségi kapitány, azzal a kikötéssel, ha jól szerepel a csapat akkor utána is maradhatok. Az első évem vége felé a finnekkel mérkőztünk, a B-Ligából való feljutás volt a tét. Négy-négyes mérkőzésállásnál 20-19-re vezettünk, három pontos hátrányból jött fel a finn. Az osztrák csapat második játékosa, Müller mérkőzött. Mutattam neki, hogy indítsa meg a szervát. Meg is tette, és akkora szerencsénk volt, hogy az adogatás neccről leperdült. Győztünk. Az osztrák válogatott ezzel felkerült az A-Ligába, velem pedig azonnal újabb két éves szerződést kötöttek. Nagyon örültek az osztrákok is, mert korábban mindig csak egy évre bízták meg a kapitányt.
– Három év múltán mi volt az oka a hazatérésének?
– Feleségem már nagyon beteg volt, addig meg tudtam oldani, hogy anyósom mellette legyen. Pedig sportigazgatói állást ajánlottak fel. Bécs-Stockerau-ban épült egy új csarnok, annak az igazgatója lehettem volna.
– Jólesik hallgatni a sikerek történetét, de napjainkban a magyar asztalitenisz csak önmaga árnyéka. Min kellene változtatni, hogy visszahódítsa régi dicsőségét a sportág?
– Kellene egy Berczik Zoltán, aki szerintem a világ legjobb edzője volt. Zoli minden reggel bejött edzést tartani. Délig a teremben volt, megebédelt de utána sem ment haza, miként a többiek tették. Ott volt a játékosok mellett este hat, nem ritkán hét óráig. Amikor valaki elkésett, morgott egy kicsit, majd megbeszélte a tanítványával, hogy emiatt egy órával tovább kell maradnia. A késésért az volt a büntetés, hogy a mesterrel kellett játszani. Nálunk volt olyan, hogy tíz órát pingpongoztunk egy nap. Most pedig napi két alkalommal másfél-két órát játszanak, majd mindenki szalad a dolgára. Úgy látom, hogy ma már nem annyira érdekes a siker, mint a mi időnkben volt.
(Kassai János)
