Nyilasi Tibor teljes pályafutása könyv után kiált, de még egy tematikus, a Népstadionhoz fűződő emlékeit felelevenítő interjú is feszegeti a rendelkezésre álló kereteket. Nyíl élete egybefonódik a magyar labdarúgás szentélyével, s természetesen a Puskás Aréna tegnapi megnyitójáról sem hiányozhatott.
– Fel tudja idézni, mikor fordult meg először a Népstadionban?
– Meg is tudom mutatni. Nézze csak a telefonom, itt van, ni! Ugye, milyen aranyos kölök voltam? 1964-ben, kilencéves koromban készült a kép. Édesapám hatalmas Fradi-szurkoló volt. Amíg Várpalotán éltünk, nem nagyon volt lehetősége hódolni eme szenvedélyének, de miután 1960-ban felköltöztünk Budapestre, szinte az összes meccsen ott szurkolt. Azt már nem tudnám megmondani, hogy melyik mérkőzésen készült a felvétel, de a háttérben az Orion-felirat egyértelműen elárulja, hogy a Népstadion a helyszín. Édesapám mindent feljegyzett, albumot készített rólam, ez a kép is így maradt fenn. Nem akarok nagy szavakat használni, de mintha a Jóisten kijelölte volna az utamat. Édesapámnak köszönhetően valósággal beleszülettem a futballba, a Fradi szeretetébe, s hatalmas szerencsémre az Albert-féle korosztályon nőhettem fel.
– Még szurkolóként hol volt a törzshelye a Népstadionban?
– Természetesen ott, ahol a Fradi-táboré: a Keleti pályaudvar felőli P-R-S-szektorokban. Tizenéves koromtól már önállóan, helyesebben a haverokkal jártam meccsre. Hadd ne soroljam fel, melyik miért emlékezetes, mert akkor az egész újságot ezzel kellene megtölteni. Akkoriban még a gyerekeket sem kellett félteni a futballmeccsektől, az emberek szurkoltak, nem acsarkodtak, békés volt a hangulat. Hogy mennyire más volt a norma, azt egy jégkorong-élményemmel tudom érzékeltetni. Akkoriban focimeccsről gyakran én is hokira mentem a szomszédba, a Kisstadionba. Ott esett meg, hogy a szurkolók az ismert „Hülye vagy!” rigmussal szidalmazták a bírókat. Erre a játékvezető megállította a mérkőzést, s a hangosbemondóval közölte, addig nem lesz folytatás, amíg helyre nem áll a rend. Amennyire nehéz, mert hiszen szegényen éltünk szinte mindannyian, annyira könnyű is volt az életünk, a sport, a futball volt a mindenünk. Két otthonom volt, persze a lakásunkon kívül: az Üllői út, ahol én még edzettem a fatribünös pálya mögött és a Népstadion.
– Az új Üllői úti pályát csak 1974 májusában avatták fel, így hát az NB I-ben is a Népstadionban mutatkozott be. Emlékszik rá?
– Hogyne, a Komló ellen 1973 májusában. Felejthetetlen pillanat volt, ennél nagyobb hatással csak Flóri bácsi búcsúmeccse volt rám 1974 márciusából, amelyet még szintén a Népstadionban rendeztek. Természetesen nekem is ő volt a példaképem, a mindenem. Életem egyik áldása, hogy készülhettem, játszhattam vele együtt. A búcsúmeccsén történetesen nem, azt a sajtópáholyból néztem. Amikor kicselezte Déri kapust, s bepasszolta a labdát a hálóba, én is sírva fakadtam. Többekkel együtt elárvultnak éreztem magam: mi lesz velünk ezután Flóri bácsi nélkül?
– Apropó, önnek nem volt búcsúmeccse. Nincs emiatt hiányérzete?
– Nincs, sosem szerettem az ilyen jellegű felhajtást. Bevallom, játékosként sem. Hatvan fölött már a születésnapomat sem ünneplem. Ha nem is léptem pályára, köszöntöttek egyébként az Üllői úton az egyik válogatott mérkőzés előtt. Mészöly Kálmán akart nekem ekképpen kedveskedni, de én minél gyorsabban túl akartam rajta esni, ki sem mentem a kezdőkörbe, megbújtam a Springer-szobor mögött, ott vettem át sietősen az ajándékot.
– A Népstadionnál egész szoborpark volt. Köztudottan ott melegítettek a kettős rangadókon a második meccsre. Ma már ez is elképzelhetetlen lenne. Sohasem érte legalább verbális inzultus, esetleg a szurkolók túlzott rajongása nem akadályozta önöket?
– Annyi néző előtt melegítettünk, amennyi előtt a maiak gyakran meccset játszanak. A két szurkolótábor már ott elkülönült, nézte a sajátjait, de ingerkedésre nem emlékszem. Sosem volt ez terhes, ellenkezőleg, ez is hozzátartozott a koreográfiához, feldobott minket. A stadionból kiszűrődött a morajlás, mi kint készültünk, alig vártuk, hogy végre kifuthassunk. Aztán a kivonuláskor a taps, az üdvrivalgás. Elképesztő élmény volt így pályára lépni.
(Novák Miklós / a teljes írás az mno.hu/sport oldalon olvasható)
