Az 1991/92-es bajnoki év szinte minden pillanatát csillagokkal kirakva kellene a Fradi-pálya fölé eső égdarabra hímezni, hiszen az maga volt a diadalmas menetelés, amelynek végén egy, a zöld-fehér hívek számára feledhetetlen, Diósgyőrben lejátszott meccsen elhangzott az örömóda is: a még rutintalannak, zöldfülűnek számitó tréner, bizonyos Nyilasi Tibor vezetésével az FTC-játékosok nyakába akasztották a bajnoki aranyérmet.
A Diósgyőrtől Budapestig vezető útról azok, akik akkor a Fradi buszán ültek, heteken át tudnának beszélni, s meg is teszik, ha csak egy mondatnyi nyilatkozatra elegendő alkalmuk van rá.
A mai ferencvárosi játékosoknak is bőven kijut az ünneplésből egy-egy bajnoki vagy kupameccs után, de amit az a Fradi kapott az ő népétől, amely Nyilasi Tiborral a kispadon tíz év szünet után újra bajnokságot tudott nyerni, a nyelvében dáriusian gazdag magyar nyelv valamennyi kincsét felhasználva is írásban nehezen visszaadható.
„Egy lépésre vagy attól, hogy köztársasági elnöknek válasszanak…” – mondtam neki akkoriban, viccből persze, ő meg a maga módján alig győzte azt a megszámlálhatatlan gratulációözönt valahogy elhárítani, ami azokban a hónapokban elérte.
A csúcsok csúcsán járt, amikor (hol másutt, mint a kelenföldi zöldséges barátunk boltjának raktárában) volt egy nagyon érdekes, de inkább számára fontos beszélgetésünk, mert megtudtam, hogy most éppen az Austriánál tört ki edzőválság, és Tibor egykori játékostársa, Herbert Prohaska, aki a klubnál amolyan „mindent én mondok meg, minden úgy történik, ahogy én akarom” típusú pozíciót töltött be, mindenáron Tibort akarja megnyerni vezetőedzőnek.
A magam részéről azt tanácsoltam neki, hogy bármennyire jó és kellemes is most itthon lubickolni a sikerben és az ajnározásban, a szép napok gyorsan elmúlnak, az Austria közben (már csak kényszerűségből is) edzőt talál magának, és könnyen elképzelhető, hogy Nyilasi számára soha többé nem kínálkozik ilyen remek alkalom, hogy immáron másodszor lehessen olyan klubnak a szakmai főnöke, ahol játékosként is monumentálisat alkotott.
Azzal érveltem, ha most a diadalok Olümposzát járva nem szeret bele a csapatába, van ereje elköszönni, akkor egy vagy két év múlva, amikor az FTC-nél újra kitör a megszokott edzőválsági láz, és a véres kispad leszedi megszámlálhatatlanul sokadik áldozatát is, úgy térhet vissza az Üllői útra, mint egy király, s azt sem zárom ki, sőt, hogy hamarosan szövetségi kapitánynak is felkérik.
(Magamban pontosan tudtam, hogy hiába beszélek, hiszen sok-sok évvel korábban, amikor még az Austria Wien játékosa volt, vitte volna az akkoriban a mostani Paris Saint-Germain szerepét betöltő Bordeaux, de – bár hosszan elgondolkozott az ajánlaton – mindketten tisztában voltunk azzal, hogy mi fog történni: a végén visszautasítja a franciák mindent vivő ajánlatát, és marad az Austriánál, mert onnan könnyebben tud, akár naponta, hazajárni, és az elvárosok sem olyan magasak, mint a francia sztárcsapatnál.)
Amikor aztán az edzőként a Fradival nyert bajnokság után ismét, már mint tréner, kísértetiesen hasonló helyzetbe került, s figyelmeztettem: ha nagyon fájdalmas is, de lépjen, mert akkor szinte kizárt, hogy egy szép napon ne önszántából menjen az elnöki irodába, hanem hívassák oda, és megköszönjék áldásos tevékenységét…
Ugye a rutinos olvasók vagy a magyar futballtörténelmet jól ismerők már pontosan tudják, hogy mi történt: Tibor maradt, és…
Ha érdekel az eddigi összes ferencvárosi szakvezető izgalmas története, szerezd be Dénes Tamás és Lakat T. Károly új könyvét, melynek címe: A TÜZES TRÓN – FRADI-EDZŐK MENNYBEMENETELE ÉS POKOLJÁRÁSA
Most kedvezményesen és INGYENES HÁZHOZ SZÁLLÍTÁSSAL rendelhető meg ITT!
