A legkülönfélébb sportágakban dolgozó edzők nagy többsége munkássága kezdetén leginkább arról elmélkedik, hogy előbb-utóbb jó lenne valahol minimum felnőttekkel foglalkozni, esetleg vezetőedzőként is tevékenykedni. A kisebbség egyik jeles képviselője Pecsics Zsuzsa úszóedző, akinek soha nem voltak fent említett gondolatai-vágyai. Éppen ellenkezőleg: ő az edzői pályán eltöltött több mint négy évtized alatt szíve szerint csak a 7-11 éves korosztály tagjaival foglalkozott. Zuglói, „magaslati” (tizedik emeleti) lakásában beszélgettünk.
Pecsics Zsuzsa (fotó: jochapress)
– A II. kerületi, Marczibányi téri iskolába jártam. Már nem emlékszem, 1962-ben melyik napon és órán történt. Kinyílt az ajtó és egy magas, jóképű férfi lépett be, aki néhányunkat felállított. Ő volt Széchy Tamás, aki közölte a kiválasztottakkal, hogy holnap 14 órakor a Császár uszodában találkozunk. Egy hónap alatt mind a négy úszásnemet megtanította nekünk. Akkor tizenegy éves voltam, s bár ez a kor nem a legjobb a kezdéshez, de annak sem örülök, ha hároméves gyerekeket hoznak az uszodába.
– Egy év múlva megalakult a KSI úszószakosztálya.
– Beindult az élet, jöttek a tehetségek, Hargitay, Sós, Verrasztó és a többiek. Széchy átadott minket az Ölveczky Vili bácsinak, aki viszont közölte: ilyen „vén csajok” nem kellenek és szabaddá tett bennünket. Így kerültünk a III. TTVE-hez, Tóth Erzsébethez, aki mellett ott volt a jó humoráról is közismert Peterdi Pali bácsi is. Harmadikos gimnazistaként be is fejeztem versenyzői pályafutásomat egy ifi-ob-n, 200 háton szerzett ezüstéremmel. Igazából csak a csapatversenyek érdekeltek, ott képes voltam száztíz százalékot kiadni magamból, amikor másokért is küzdhettem. Ez a tulajdonságom egész pályafutásomra jellemző. Minden nagyképűség nélkül kijelenthetem, hogy igazi csapat ember vagyok.
– Ezzel első fokon ki is lépett az úszósportból.
Széchy Tamás (fotó: jochapress)
– És ez úgy is maradt volna, ha három évvel később, húszévesen meg nem keres a Kurcz Juli azzal, hogy a Tamás bácsi keres segédedzőt maga mellé. Bár nagyon szerettem talajmechanikai laboránsként dolgozni, mégis belevágtam. Alighanem az is benne volt, hogy kiskoromtól kezdve mindig óvónő szerettem volna lenni. Előbb el kellett végeznem az egyéves segédedzőit, azután állhattam munkába az uszodában. Egy évig Tamás bácsi mellett kellett „feliróskodni”, miközben rengeteget lehetett tanulni is tőle. Tudni kell, hogy Tamás bácsi soha nem hagyta el edzésidőben az uszodát. Azonban egy szombati napon egyedül hagyott minket a fiúkkal, a fegyelem pedig abban a percben borult, ahogy kilépett az ajtón. Tehetetlenségemben sírva hagytam el az uszodát, majd küldöttség jött utánam, hogy jöjjek vissza, mert mindent megcsinálnak, amit kérek. A jelenetet a tetőről figyelő Széchy pedig utóbb elismerte: „Zsuzska, te a könnyeiddel többet érsz el, mint én a szigorommal.” Ez volt az a momentum amikoris kialakult köztünk a fiúkkal egy véd- és dacszövetség.
– Köztudott, hogy Széchyvel nem volt könnyű kijönni.
– Nincs elég hely arra, hogy tollba mondjam: mi mindent kellett kiállnom mellette úgy, hogy alapvetően szeretett engem! Annak ellenére is, hogy rengetegszer vettem a bátorságot és szembe is mentem vele, mert az igazamért mindenre képes voltam. Rettentő jó kolleganői garnitúra dolgozott ott együtt: Kurcz Juli, Cornidesz Edit, Varga Ági, Lakics Ili, Major Éva néni, Sági Elvira. Egy alkalommal a lányok megkérdezték tőle, miért engem szeret a legjobban? „Azért, mert látszik rajta, hogy remeg a félelemtől és mégis mer nekem ellentmondani. És én ezt nagyon becsülöm” – volt a válasza.
– Ahogy letelt az első év, Ön jelezte: szeretne a kicsikhez kerülni, ő pedig ezt a döntést három évig, 1976 nyaráig halogatta.
– Ekkor végre leengedett a kezdőkhöz, a KSI központi felvételiről pedig 326 gyerek jelentkezett úszni. Én pedig ott álltam egy szál magamban úgy, hogy még senkit nem tanítottam meg úszni életemben. De a Tamás bácsitól szerzett tudás és a bizalma, hogy így is rám merte bízni a feladatot, szárnyakat adott. Tulajdonképpen Ő kötelezett minket arra, hogy a hivatásunk legmagasabb képesítését, a TF szakedzőit megszerezzük.
– Visszatérve ’76 nyarához, egész nyáron harmincas csoportokban vezettem a tanfolyamokat, közben a Tamás bácsitól tanultakat követve, igyekeztem kiválogatni a tehetségesnek tűnőket. Decemberre kialakult egy 31 fős csoport, amelynek alakulását Tamás bácsi háromhavonta szigorúan ellenőrizte. Ezt a munkát 1985-ig végeztem amikor is teherbe estem és 86 szeptemberében megszületett a kislányom, én pedig kivettem a szülési szabadságot.
– Ám ez esetben sem valósult meg az eredeti elképzelése.
– Két évet szerettem volna otthon maradni, de 15 hónap után, 1987 februárjában szólt a telefon. Széchy hívott, hogy most van lehetőségem visszaállni, amit el is vállaltam, a kislányom mellé fogadnom kellett egy hölgyet. 1991-re végképp belefáradtam abba, hogy nagyon keveset vagyok a családommal. Ekkor adódott a XII. kerületi Szabadidő Központban egy sokkal kényelmesebb lehetőség, ahol 1991-től 1996-ig a kerületi iskolák kötelező úszásoktatása volt a feladatom. Majd megint telefonáltatott a Tamás bácsi, ugyanis a KSI-ben megszűnt az úszó szakosztály és ő akart egy saját klubot alakítani. Többszörösen elhárítottam az invitálást, mígnem 1996-ban ő hívott fel személyesen: „Zsuzska, én egy hét múlva elutazom három hónapra és te nem vagy itt…” mondta, én pedig életem legrosszabb döntésével visszamentem hozzá. Erről az egy évről semmilyen részletet nem kívánok elmondani, egyszerűen borzasztó volt. Ezt az időszakot szeretném az életemből kitörölni.
– És ekkor futott össze Kiss Lászlóval a Komjádiban.
Kiss László (fotó: jochapress)
– Lacit kisgyerek korom óta jól ismertem. Elmondtam neki, mi a helyzetem, mindenképpen váltani akarok, mire ő – számomra nagyon megtisztelő módon – felajánlotta, menjek hozzá edzőnek. Örülhettem a munkalehetőségnek, már csak azért is, mert Lacinál a KSI-hez hasonló rendszerben dolgoztunk és itt is nagyon jó kollektívába kerültem), Ez a lehetőség egyben azt is jelentette, hogy huszonhat éves edzői gyakorlattal nála mindent a legelején kellett kezdenem. Az egyik jó helyről a másik jó helyre kerültem, mert mindkét helyen sokat tanulhattam. Két év után kaptam meg a kicsik csoportját, amit én mindmáig egy gyönyörű szép munkalehetőségnek tartok. Ez az a korosztály (7-11 évesek) akikkel a legjobban szerettem együtt dolgozni és akikkel a leginkább megtaláltam a közös hangot. Bár a gyerekekkel soha nem volt semmi gondom (legyen ez akármilyen korosztály), a szülőkkel az utóbbi pár évben, annál inkább. Egyik kedvenc mondásom az volt, ha még egyszer kezdhetném, árvaházban vállalnék munkát, ahol nincsenek szülők. Már 25 évesen, az első 31 fős csoportomnál én irányítottam a szülőket úgy, hogy nem volt gyerekem. De ha azt mondtam, holnap reggel a napközis helyiséget kifestjük, mint a 31 szülő ott volt és festett.
– Eltelt néhány évtized, idősebb lettem, mesteredzővé léptettek elő, a szülőkkel viszont szkanderoznom kellett. Ennyit változott a világ. Amikortól a szülők fizettek mindent, alapvetően megváltozott a hozzáállásuk is. Azt hitték, az edző szolgáltat, akit ők eligazíthatnak a pénzükért. Ez messze nem így van, erről sok szülőnek tartottam kiselőadást.
– A kétezes évjáratból különösen tehetséges fiatalok kerültek felszínre. Mi kellett ehhez, hogy sikeres tudjon lenni?
– Amint a TF-en egy előadásomban elmondtam, a legfontosabb az, hogy sikerüljön megnyerni a szülőket. A másik fontos tényező egy jó közösség építése kell legyen. Azért nagyon meg kell küzdened, hogy a gyerek kikerüljön a szülői ráhatások alól. Hogy az én edzői szavam legyen számára a fontosabb, nem az anyuka beszólásai. Ebben a folyamatban komoly eszközt jelentett számomra a „becsület beszélgetések” alkalmazása. Ha valami olyasmi történt, ami az egész csoportra rossz hatással lehetett, akkor engem nem érdekelt, hogy edzésidő van, kirendeltem a vízből a gyerekeket és átbeszéltük a problémás helyzetet. Mint többszőr említettem, nagy küzdő vagyok. „Beleállok” a konfliktusokba, de egy idő után éreztem, hogy fáradok. Mivel már a nyugdíjas kor felé haladtam, egyre jobban érlelődött bennem, hogy abbahagyom az edzősködést, de a gyerekekkel való foglalkozás mindig erősebbnek bizonyult. Az tette be az ajtót, amikor egy 2003-as születésű gyerek egy alkalommal megkérdezte az anyukájától, hogy a Zsuzsa néninek van-e joga ahhoz, hogy engem utasítson?
– Ekkor ment nyugdíjba?
– Igen, de az elmenetelemben jelentős rész jutott egy súlyos gerincműtétnek is, amikor az orvos nagyon sötéten festette le az alaphelyzetemet.
– 2013-tól papíron nyugdíjas, de a szabad életet nem sokáig élvezhette.
– Felhívtak engem a Kőbánya SC-től azzal, hogy lenne számomra egy kis munka. Alakítottak nekem egy öttusa szakosztályt, azt kellene vezetnem. Első pillanatra ijesztőnek tűnt a feladat, hiszen én úszóedző voltam, a többi szakágról pedig vajmi kevés fogalmam volt. És mégis belevágtam, megszenvedtem a betanulásért (amiben nagy segítségemre volt Geleta Károly és Geleta Balázs), de végül sikerrel jártam. Nagy örömöm volt ebben az összetett munkában, amit 2020-ban sajnos fel kellett adnom az egészségi állapotom miatt.
– Ha nem az egészségével, a karbantartással foglalkozik, mivel tölti ki az idejét?
– Nekem az a legnagyobb bajom, hogy nem találtam meg azt a foglalatosságot, ami örömet okozna! Kifejezetten nyitott lennék a karitatív jellegű tevekénységekre. Például mindig is nagyon szerettem a down-kóros gyerekeket – már ha rájuk nézek, elönt a boldogság. A Városmajor utcai szabadidő központba jöttek egy iskolából halmozottan fogyatékos helyzetű gyerekek, akiket azonnal rám osztottak. Egész pályámon végig kisért, amit ott is megkaptam a kolleganőktől: „Csináld meg, mert te Széchy tanítvány vagy, meg tudod csinálni”. Sok autista gyerek is jött; a napomnak a fénypontja volt, amikor velük foglalkozhattam! A hajléktalanok segítsége is foglalkoztat. Szívesen meghallgatnám az élettörténetüket, hogy mi az ami ide vezette őket és, hogy mi lenne az ami segítene nekik az újrakezdésben. Azonban ma már sajnos, rendszeres, időponthoz között foglalkozásokat nem tudok elvállalni.
– Ha más sportágakról beszélünk, melyeket kedveli??
– Szeretem az atlétikát, a szinkronúszást és természetesen az úszóversenyekre is kíváncsi vagyok.
– Szándékosan hagytam a végére két, abszolút az úszással kapcsolatos kérdést. Ön azon ritka kivételek közé tartozik, aki mindkét edző-óriással, Széchy Tamással és Kiss Lászlóval is dolgozott együtt…
– Nyomatékkal előre kell bocsátanom, hogy én mindent a Széchynek köszönhetek! Mondom ezt attól függetlenül, hogy igen csúnyán váltunk el egymástól, ettől a tény még tény marad. Tamás bácsi nem volt szakbarbár, a zene, az operák és a történelem is érdekelte és tovább is adta az ismereteit. Kőkemény ember volt, nem könnyen szerethető valaki, aki mégis szerethető lett. Kiss Lacihoz már húszéves edzői múlttal és gyakorlattal mentem át. Hihetetlenül kemény ember is tudott lenni, Turi Gyuri már előre figyelmeztetett, hogy ne ijedjek meg tőle. Érdekes módon az általa generált extra-feszültséget képes volt ő maga feloldani. Említésre méltó, hogy a két, nagy egyéniség jól meg tudta érteni egymást. Ma nincsenek ekkora szakmai nagyságok, így nekem kétszeresen is örülnöm kell, hogy mindkettőjükkel együtt dolgozhattam és rengeteget tanulhattam is tőlük.
– A másik, legalább ennyire érdekes kérdés: a Széchy Tamás felfedezettjeiből felnevelkedett világklasszisoknak a fejlődését közelről követhette-láthatta. Hogyan emlékszik rájuk?
Hargitay András könyve címoldalán
– Ez igaz, szinte az orrom előtt lettek a világ úszósportjában is meghatározó egyéniségek. Előbb a hetvenes évek elején Hargitay András, Verrasztó Zoltán és Sós Csaba mutatott klasszis erényeket, majd a hetvenes évek második felében a még versenyben maradt Verrasztó és a feltörekvő Wladár Sanyi – aki nekem mindmáig csak Zénó maradt, akiről edzője, Major Éva néni nem győzött áradozni, hogy milyen aranyos kisfiú – tempózott legelől. Ezek a fiúk valamennyien karakteres egyéniségek voltak, de érdekes módon egy vezérre azért még a legvagányabbaknak is szükségük volt. Hargitaynak volt a legnagyobb presztizse, tőle a társai jobban féltek, mint Tamás bácsitól.
(jochapress / Jocha Károly)
Post Views: 6
