Megint a németek nyernek. Itt van újra ez az átkozott meccs, az ember ezredszer nézi, ökölbe szorul a keze, és tán még üvöltene is, ahogy laposan gurul a labda Grosics Gyula hálójába.
Megint a németek nyernek, még itt, az Isten házánál is. Pedig a Teremtő is pontosan tudta ott, Bernben, 1954-ben a világbajnoki döntőn, hogy a miénk volt a jobb csapat. De a film pereg, a németek belövik a harmadik gólt, és ez a több száz ember, aki mindezt figyeli, némán nézve a Szent István-bazilika falára vetített képsorokat, már tisztában van a drámai végkifejlettel. A harangok hangja veri fel a belváros némaságát. Mindenki türelmesen áll, van, aki gyertyát szorongat, mások magyar zászlót tartanak a kezükben – és emlékeznek.
Egyre többen jönnek. A legismertebb magyart temetik. Még nem ért ide a Puskás Ferenc koporsóját kísérő menet, csak a vendégek – külföldiek és magyarok – érkeznek egyre nagyobb számban. Egyszerű turisták fényképeznek, ők is érzik, milyen veszteség érte Magyarországot. S egyszer csak felbukkan Franz Beckenbauer, sietős léptekkel halad, lehajtott fejjel szaporázza lépteit a gyertyákkal kirakott főbejárat felé. Száz, ezer gyertya ég a bazilika kapujában, miközben az impozáns épület falán tovább pereg a film.
