Ribli Zoltán olimpiai bajnok és kétszeres világbajnokjelölt, a magyar és az egyetemes sakktörténet kiváló alakja. Sok társával ellentétben, mint mondja, sohasem hajszolta a világbajnoki címet. A veleszületett realitásérzékét szülőként és edzőként is megtartotta: fiaiból nem nevelt sakkozót, és a tanítványai közül is csak azokat irányítja erre a pályára, akikben látja a kivételes tehetséget.
Ribli Zoltán nemzetközi sakknagymester (fotó: Teknős Miklós)
– Nemcsak a magyar, hanem a nemzetközi sakkéletben is kuriózumnak számít, hogy majd hetvenévesen is játszik, méghozzá kifejezetten jól. Még mindig örömöt jelent a sakk?
– Ne túlozzunk! Havonta két-három csapatbajnoki mérkőzést váltok, ez már csak levezetés, hogy belülről is tudjam, mégis milyen a mai sakkozás. Ha rendesen játszanék, az olyan lenne, mintha Beckenbauer még ma is futballozna.
– Ahogy vannak idős tudósok, művészek, azt gondolhatnánk, a sakk is kortalan tevékenység. Mégsem?
– Ilyen igénybevétel mellett talán igen. Ám a versenysakk teljesen más kávéház. Olyan idegi és egyben fizikai megterheléssel jár, amit nem lehet a végtelenségig művelni.
– Önnek érdemben mikor ért véget a pályafutása?
– Elég régen, kereken huszonkilenc éve. Bár kiharcoltam rá a jogot, mégsem utaztam el a manilai zónaközi döntőre. Hosszú időn át a legjobb tíz-húsz sakkozó közé tartoztam a világon, akkor azonban már lejjebb csúsztam. Éppen ideje volt felhagyni a profi sakkal.
– Belátta, hogy világbajnok már úgysem lehet?
– Annál azért fejlettebb realitásérzékkel vagyok megáldva, ilyen álmokat sohasem kergettem. Bár második azért voltam, a juniorok között 1971-ben, a svájci Werner Hug mögött. Ne szépítsük, mindig volt nálam jobb. Még itthon is, Portisch nagymester, bár remélem, nem haragszik meg érte, én vagyok az egyetlen élő magyar sakkozó, aki a versenypartik alapján pluszban van vele szemben. S akkor ott voltak a külföldiek, mindenekelőtt az oroszok. Anatolij Karpovval szinte egyidősek vagyunk. Már az hatalmas előnyt jelentett, hogy ő a Szovjetunióban sakkozott, de nyilván tehetségesebb és szorgalmasabb is volt nálam. Több mint százhatvan tornát nyert meg. Egészen elképesztő.
– És egyszer csak jött Kaszparov, aki még nála is jobb volt.
– Igen. Az első két páros mérkőzésük még egyenlő erők küzdelmét hozta, ám 1987-től Kaszparov már egyértelműen jobb volt. Ő egyszer azt mondta, közte és a második között egy galaxis a különbség. És még csak nem is tódított! Csupán negyvenkét éves volt, amikor visszavonult.
– Mohácson született. Hogyan került kapcsolatba a sakkal?
– Ugyan Mohácson születettem, de igazából pécsi vagyok, féléves voltam, amikor édesapám vegyészmérnökként Pécsen kapott munkát a bőrgyárban. A szokott módon tőle tanultam meg sakkozni öt-hat évesen, de akkor még nem foglalkoztatott a játék. Tizenegy éves voltam, amikor azt a feladatot kaptam tőle vasárnap délelőtt, hogy adjam fel a totószelvényt. Akkor, a Fegyveres Erők Klubjában, láttam, hogy sakkoznak. Kíváncsiságból betértem, s noha azon melegében az első két partit elvesztettem, de invitáltak, hogy jöjjek vissza, s mentem.
– A saját példája alapján ön szerint miben rejlik a sakktehetség?
– Pofonegyszerű. A megfelelő figurát a megfelelő helyre kell tenni.
– Ennél azért egzaktabb választ reméltem.
– Pedig tényleg ez a lényeg. Sokak szerint a sakkozó úgy gondolkozik, hogy én ezt lépem, ő ezt, arra én azt és így tovább. Nem. Helyesebben: így egy gépet be lehet programozni, miként napjainkban látjuk, meglehetősen eredményesen. De a jó sakkozó másként gondolkozik. Tervet kell alkotni. Oda kell tenni a figurát, ahol majd tizenöt-húsz lépés után is jó helyen van. Persze a sakkban is sok tanulható elem van, de az a fajta érzék, hogy mi a helyes terv, hogyan kell egy állást értékelni, magas szinten csak keveseknek adatik meg.
– Civilként ön meddig jutott a tanulmányokban?
– Azt azért tudom, hogy merre van Tokaj vagy éppen Németország mekkora, s talán a világ fővárosait is fel tudnám sorolni. Ezt csak azért említem, mert nemrég magam is megdöbbentem, hogy hasonló kérdésekkel manapság egyetemistákat is zavarba lehet hozni. Jó tanuló voltam, de csak az érettségiig jutottam, mert a sakk később teljesen kitöltötte az időmet.
– Csak azért kérdezem, mert akkor meg tudja ítélni, hogy az a tudás, amit sakkozóként felhalmozott – adatbázist, önálló ötleteket, mai szóhasználattal kutatást, fejlesztést –, a civil életben mégis milyen szintnek, nívónak feleltethető meg?
– Talán lehetnék tanszékvezető egyetemi tanár.
(Novák Miklós / a teljes interjú az mnno.hu/sport oldalon érhető el.)
