dr. Kemény Dénes. Fotó: Jochapress.hu
Mindenképpen komoly érdeklődésre számot tartó előadássorozatot hirdetett meg az őszi hónapokra a Magyar Edzők Társasága „Edzőóriások” címmel. Eddig dr. Kemény Dénes, Mocsai Lajos és Storcz Botond volt a vendég a Sportok Házában. Az ott szerzett tapasztalatokat pedig a legfinomabb szóval is lehangolónak kell minősítenem.
A magyar sportban működő edzők sokezres táborát természetesen nem lehet mozgósítani egy ilyen eseményre, az azonban teljes joggal elvárható lenne, hogy legalább a kiemelt sportágakban, illetve egyesületekben dolgozó szakemberek jelentős számban kihasználják ezeket a ritka alkalmakat. Elvégre Kemény Dénes három olimpiai bajnoki címre vezette a magyar férfi vízilabda válogatottat, Storcz Botond háromszoros olimpiai bajnoknak mondhatja magát és Mocsai Lajos is irányított olimpiai- és világbajnoki ezüstérmes magyar válogatottakat.
Erre mi történik? Megszámoltam, Kemény Dénes különösen érdekes előadásán mindössze 19 hallgató ült a teremben, Mocsai Lajosnál sem voltak húsznál többen. Hétfőn pedig negatív csúcs született: az egyik legeredményesebb magyar olimpiai sportág vezetőedzőjére, Storcz Botondra kereken tízen voltak kíváncsiak!
Ez az érdektelenség, ez a közöny egyenesen döbbenetes! Ezek szerint a magyar sportban dolgozó „szakembereknek” már a felsorolt nagyságok sem tudnak semmi újat, érdekeset, megfontolandót mondani? Akkor, amikor Kemény Dénes előadásaiért például itthon és külföldön egyaránt komoly pénzeket fizetnek számos fórumon, ugyanakkor itthon, ingyen vállalja a közszereplést, amelyre tizenkilencen szántak két órát. Megvallom, azon csodálkoztam, hogy a teljes közöny láttán a felsorolt előadók egyike sem mondta le a számos helyen és megfelelő időben meghirdetett programot!
Jogosan merül fel a kérdés: ennyire mindentudók a magyar edzők? Nekik már semmiféle új impulzusra nincs szükségük ahhoz, hogy tevékenységüket felfrissítsék, netán megújítsák, például az ilyen ritka alkalmakkor hallható emberi és szakmai érdekességek hatására?
Nyugodtan ki lehet mondani: ez a fajta buta vagy éppen nagyképű távolmaradás sötét képet vázol az edzőtársadalomról. Más kérdés: miért tehetik ezt meg? Miért nincsenek rákényszerítve – ha már önerőből, egyéni ambícióktól fűtve – erre képtelenek. Teszik ezt ma, amikor már régen nem igaz az a korábbi állítás, mely szerint az edzők vagy ingyen, vagy nevetségesen szerény ösztöndíjért, 20-30-40 ezer forintért végzik munkájukat! Immár több éve működik a kiemelt fizetéses rendszer, amelynek csúcsát 154 olyan magyar edző jelenti, akiknek nettó 400, 600, 800 ezer, illetve egymillió forint a fizetésük! Ebből a 154, tényleg jól megfizetett szakemberből a három alkalom egyikén sem volt ott egyetlen, kiemelt edző sem!
Ha önerőből, egyéni igényességből nem mozdul a társaság, akkor ki kell mondani: alapvető változtatásokra van szükség, mégpedig mielőbb. Magában az edzőképzésben is, ahol az utóbbi évtizedben gombamód elszaporodtak az OKJ-s tanfolyamok, ahol néhány hónap alatt, úgymond „gyorstalpaló” módon megszerezhetők az edzői papírok és máris szabad a pálya. Nem kétséges, jelentős szigorításokra van szükség magában a képzés rendszerében, elsősorban pedig a Testnevelési Egyetem súlyának visszaállítását kell mielőbb elérni.
Az pedig, ha valaki megszerzett egy oktatói, vagy szakoktatói minősítést, még nem jelenthet életfogytig tartó lazítást, gondtalan életet. Több okból sem. Mivel a sportágak bármelyikében nyomon követhető a folyamatos fejlődés, ezzel párhuzamosan az ott dolgozó szakembereknek is szünet nélkül kell(ene) képezniük magukat, hiszen ez az egyik előfeltétele annak, hogy a fejlődéssel lépést tudjanak tartani.
Márpedig az említett 154, kiemelten honorált szakember mellett – elsősorban az olimpiai sportágakban – további százak ugyancsak jól meg vannak fizetve. Tőlük tehát többszörösen is elvárható lenne az igényességre, az önképzésre való törekvés. Ha ez nincs meg, akkor rá kell őket kényszeríteni. Paragrafusokba foglalt, lépcsős és folyamatos továbbképzésre van szükség, aminek a jogi feltételeinek megteremtése nem tűrhet halasztást. Aki pedig nem áll be a sorba, annak igenis legyen veszítenivalója. Akár a fizetése drasztikus csökkenésén, akár a kiemeltek közül való kiesés lehetőségén keresztül.
A mai gazdasági életben, aki tartani akarja munkakörét, a kiharcolt pozícióját, annak bizony folyamatos „pressingben” kell élnie-dolgoznia. Miért lehetne ez másként a sportéletben, ahol ugyancsak mérhetőek az eredmények, mennyiségben és minőségben egyaránt. Az önelégültség, az elkényelmesedés törvényszerűen nem hozhat olyan eredményeket, amelyeket jogosan elvárhat a legfelső állami- és sportvezetés azoktól, akiknek erre egyre több lehetőségük van.
Summázva a fentieket, az edzők képzésében és továbbképzésükben alapvető változtatásokra van szükség! Ellenkező esetben nagyon kellemetlen tapasztalatokat élhetünk meg a következő években.
