Szirmai Zoltánnal, a MAFC és a magyar felnőtt kosárlabda válogatott korábbi irányító játékosával a beszélgetés második részében a bíráskodástól az mai kosárlabdázásig még sok minden szóbakerült.
Szirmai Zoltán akcióban
– Meddig játszott végül is az egyetem csapatában?
– 1985-ben vonultam végleg vissza, amiben jelentős része volt az akkori edzőnek, a megosztó személyiségű Glatz Árpádnak is. Ez időben az egyetemen, a Hő- és Rendszertechnikai Intézetben dolgoztam. Szabó Imre intézeti igazgatónk – aki egyben a MAFC tanár-elnöke volt – javasolta, hogy vonuljak vissza és legyek a szakosztály elnöke. Ez egy szerencsétlen ötlet volt, amire az én hibás válaszom egy igen lett. Glatz ugyanis egyetlen pillanatra sem tudta elfogadni azt, hogy én vezessem a szakosztályt, ő pedig egy beosztott legyen. Árpád ráadásul nem boldogult a csapattal, nekem sem volt egy nagy élmény vele egyoldalúan csatázgatni, így le is mondtam.
Glatz Árpád ellentmondásos személyiség volt
– A kosárlabdázás viszont még több hullámban visszatért az életébe.
– Játékostársam, Ábrahám István bátyja Nagykőrösön a helyi NB II-es csapatban játszott, amely a kiesés ellen harcolt. Először öccsét, Kangyal Öcsit és Salgó Oszit hívta segítségül, később Újhelyi Gabival, Butor Dezsővel és velem bővült a névsor, Öcsi pedig végleg visszavonult. Jól működött ez a felállás, olyannyira, hogy 1985/86-ban az NB II-es csoportunk élén végeztünk.
Itt megint hibáztunk, amikor elvállaltuk a szereplést az NB I/B-ben,
hiszen amíg mi hetente egyszer „edzegettünk”, addig több, profi alapon működő ellenfelünk már heti tíz edzéssel készült. Végül visszaestünk az NB II-be, majd amikor ez a küldetés három év után befejeződött, MAFC Öregfiúk névvel a Budapest-bajnokságba neveztünk be és ott többször is az élen végeztünk. Mivel az NB II-be nem kívántunk feljebb lépni, ezért is hozták létre a Budapest Öregfiúk bajnokságát. Ott egészen 2005-ig tartottuk a frontot, ekkorra azután szép lassan elfogytunk. Nem tudtunk kiállni meccsekre, amit nehezen éltünk meg, így nem tehettünk mást, mint a befejezés mellett döntöttünk. Egy ideig még focizgattunk, mostanában pedig két, fiatalabb MAFC-ossal – Kókai Bandival és Illési Janival – és egy barátunkkal jártunk teniszezni, amíg lehetett.
– Bár már régen visszavonult, de talán ma is érdekes kérdés lehet: mi a véleménye az akkor volt bíráskodásról?
Weidinger Dezső a jó bírók közé számított (fotó: jochapress)
– Annak idején számos, FIBA-játékvezetője volt a sportágnak, akik különösen a fontos rangadókon alapvetően kitettek magukért. Igaz, voltak olyan hangok, hogy például a Kassai Ervin az honvédos és az ő „ellensúlya” az idősebb Cziffra Mihály lett volna…Sorolnám a neveket: Szécsi, Nádai, Weidinger, vagy éppen az akkor legfiatalabbak közé tartozott Berki János…Amikor például a Berki fújt, az egyfajta megnyugvást jelentett, mert mint bárki más, ő is tévedhetett, de őt mindig a tárgyilagosságra törekvés vezérelte.
– Összehasonlítaná az akkori és a mai kosárlabdázást?
– A mai kosárlabda egy sokkal gyorsabb játék, mint amilyen időnkben volt, több a test-test elleni ütközés is, természetesen könnyebb hibázni is. Az eltelt 40-50 év alatt tényleg rengeteg változás következett be. Ami alapvető különbség: amit mi játszottunk, azt még alapvetően sportnak merem nevezni. Mára az egész sport nyíltan a szórakoztató ipar része lett. Akkoriban elképzelhetetlen volt, hogy valaki ősszel az egyik csapatban játszik, tavasszal pedig a másikban lép pályára! Ma mindez csak átigazolási időszakok, pénzek és alkuk függvénye. Azért, mert ma ez egy munkavállalás, ami egészen más szabályok szerint működik, mint amikor nálunk simán ki kellett várni egy évet, ha a menni szándékozót nem engedték el. Azóta
óriási mennyiségű pénz zúdult a sportba, ahol már egészen más tényezők lettek fontosak.
Nem akarok én nosztalgiázni, csak mindössze annyit szögeznék le, hogy a mi kosárlabdázásunk is egészen más volt, meg a jelenlegi idők játéka is más, és nem csak a kosárlabdázásban. Akkor – ha belehallgattam 30 másodpercet egy focimeccs rádiós közvetítésébe – pontosan tudhattam, ki kivel játszik. Ehhez elég volt Albert Flórián és Bene Ferenc nevének elhangzása, már mindenki tudta: a pályán a Fradi és az Újpest küzdött egymással. Ma ember legyen a talpán, aki képes követni a játékosok folyamatos klubcseréit. Néhány éve volt egy olyan élvonalbeli labdarúgó klub, (a Vasas) amelynek a téli holtidényben negyvennyolc (48) igazolt játékosa volt, akiknek a felét azután egyetlen tollvonással elkergették…
Albert Flórián az egyik utolsó felvételen (fotó: jochapress)
– Az edzői pálya soha nem kísértette meg?
– Egyetlen szóval válaszolnék: nem! Azért sem, mert volt ez a balul sikerült, egyéves szakosztályvezetői időszakom. Ráadásul akkor született meg a második gyermekem, akinek érkezésekor úgy éreztem, otthon is helyt kellene állnom. Ha edzőséget vállaltam volna, ugyanúgy esténként és a hétvégeken is távol kellett volna lennem a családomtól, mint a korábbi időszakban. Egyébként pedig játékosnak sokkal könnyebb lenni, mint edzőnek!
– Hogyan alakultak a következő évei?
– 1992-ig az egyetemen dolgoztam, majd a változások sok mindent mozgásba hoztak. Így adódott az a lehetőség, mely révén 1992-ben a Prímagáz céghez kerültem, amely egy későbbi tulajdonosváltás miatt nevet változtatott. Így lett az új név a Prímaenergia – én pedig ennél a cégnél maradtam, egészen a 2019-ben volt nyugdíjazásomig.
– Mennyire van képben egykori sikersportága mai történéseit illetően?
– Az az igazság, hogy én elszakadtam a kosárlabdától. Ha a tévében kosármeccset adnak, nem biztos, hogy ott ülök a képernyő előtt. Ez nem jelenti azt, hogy egy-egy válogatott meccset nem nézek meg, vagy nem örülök őszintén a sportág sikereinek. Azt hallom, hogy Ivkovics tud csapatot formálni. Ha ez így van, akkor én ennek ugyancsak örülök, mert számomra a kosárlabda ma is elsősorban csapatjáték. Mi akkor örültünk a legjobban a MAFC-ban is, ha egy meccsen legalább négyen-öten tíz pont felett teljesítettek.
– A végére feltennék egy kettős kérdést, amire reményeim szerint szívesen válaszol. Állítsa össze az az ötöst, amelyben az Ön által játszani látott bármelyik MAFC-játékos helyet kaphat. A másik „ötösfogatba” pedig azokat kérném beválogatni, akikkel legszívesebben játszott együtt a MAFC színeiben!
Pólik György nem csak kitűnő játékos volt, hanem emberként is igen értékes (Fotó: jochapress)
– Nem könnyen születtek meg a válaszok. Az idősebbek közül az én „álomcsapatomban” Gabányi László, Korányi László, Prieszol József, Pólik György és Kangyal Tibor kapna helyet. Ami a saját korosztályomat illeti, a Salgó, Újhelyi, Kucsera, Nagy Laci, Szirmai ötösre szavazok – legtöbbször ez volt a 75-ös bajnokcsapatunk kezdő ötöse.
(jochapress / Jocha Károly)
