Volt színész, szinkronszínész, zongorázott, nyert fogathajtó versenyt. Mostanság klubvezető, kommentátor és családapa. Ám Szuper Levente kapcsán bőven elég, ha annyit mondunk, ő az első jégkorongozónk, akinek szerződést ajánlottak az NHL-ben. Minden idők egyik legjobb magyar hokisával beszélgettünk a csodákról és a mindennapokról.
Ördögarcú… Miért adta neked ezt a becenevet az első edződ a Ferencvárosban?
Valóban így hívott, mert rólam egy pillanatra nem lehet levakarni a vigyort. Ráadásul nagyon eleven gyerek voltam, a szüleimet is megdöbbentettem a tempómmal: reggel iskola, edzés, aztán színházi próba, végül zeneóra, és még a barátaimmal is maradt időm játszani.
A Fradiban eltöltött 12 év után nagyon fiatalon kerültél külföldre. Felnőtt fejjel hogy emlékszel vissza arra az időre?
Szürreális még most is, hogy a Kisstadionból eljutottam a Medison Square Gardenbe, vagy a Joe Louis Arénába, vagy más tradicionális hoki-szentélyekbe. Emlékszem, mikor beléptem a Gardenbe, másnap a New York Knicks játszott a Los Angeles Lakers-szel, aznap pedig a New York Rangers a Calgary Flames ellen. Felfoghatatlan volt, mert úgy sétáltam be, hogy most nem veszek jegyet, hanem meghívtak, hogy a csapatommal a New York közönségét szórakoztassuk.
A Calgaryban 11 meccsen ültél csereként a padon, de a várva várt debütálás végül nem jött össze. Maradt benned hiányérzet?
Nem lehet hiányérzetem egy olyan dologgal kapcsolatban, ami fölött nem volt kontrollom. Amikor a farmcsapatból felkerültem az NHL-be a legjobbak közé, ott bármikor előfordulhatott volna, hogy beállítanak és ott ragadok. Én úgy fogom fel ezt a dolgot, hogy ha elindult volna az NHL karrierem, akkor valószínűleg Szapporót sem éltem volna meg. Áprilisban volt a világbajnokság, és az NHL szezon akkor még javában tart, onnan nem szokás egy Divízió 1-es vébére elmenni. Ráadásul akkor Európába sem tértem volna vissza és nem járhattam volna heti rendszerességgel a kedvenc csapatom, a Milan meccseire, amire világ életemben vágytam. Ennyit az álmokról!
Így végül ott voltál 2008-ban Szapporóban… A sikeren túl, mit adott az a világbajnoki győzelem?
Reményt. Amit mi ott megálmodtunk, az egyáltalán nem volt reális cél annak a csapatnak. Az élet viszont bebizonyította, hogy ha igazán akarod, az irreális álmok is valóra válhatnak. És ez a mai napig hatással van az életünkre, mert még most is bármikor elrugaszkodunk a realitások talajától.
Már egy éve befejezted a pályafutásodat, amikor 2013-ban Rich Chernomaz felkért, hogy te védjél a hazai rendezésű világbajnokságon.
Először azt hittem, viccel és többször is visszautasítottam az ajánlatát. A szövetség fontosnak tartotta, hogy ezt még vállaljam a múltam, a kisugárzásom miatt. Úgy voltak vele, hogy bármilyen formában is, de ha Levi ott van, akkor az jó. Ezek olyan visszajelzések az életben, amik mindent elmondanak. Akkor értettem meg, hogy egy kapusnak sokkal fontosabb az aurája és hogy biztonságérzetet adjon a többieknek, mint a tudása, az edzettségi állapota, vagy kora. Akkor már egy éve nem játszottam, nálam jobbak voltak akkoriban Magyarországon bőven. A mai napig nem értem, hogy találtam meg a mozdulatokat, a sebességet, a távolságokat. A vébé utolsó napjáig töltött az adrenalin, de amint vége volt, hetekig olyan fizikai fájdalmaim voltak, hogy felkelni nem tudtam az ágyból.
A Vasasban szakosztály-igazgatóként egy „kis Amerikát” hoznál létre, pontosan mit jelent ez?
Soha nem fogom megszokni, ami itthon van. Azt, hogy nincs néző a lelátókon, nincs érdeklődés, nincs élet. Külföldön lettem felnőtt és ott belülről láttam, hogy a sport az egyik legnagyobb biznisz. A 21. században egy sporteseménynek szórakoztatónak kell lennie, úgyhogy mi rengeteg programot szervezünk a meccsek köré. Az a célunk, hogy megtöltsük a lelátókat. A volt csapattársaim közül sokakkal együtt dolgozom a Vasasnál, és ha mi Szapporóban már elértünk egy álmot, ami nem volt reális, akkor összefogással ez is sikerülhet.
És emellett még szakkommentátorként is hallhatunk a tévében…
Amikor először felkértek, örültem, hogy kipróbálhatom magam még egy területen. Ráadásul azt az űrt, amit a színészet hagyott bennem, egy picit kompenzálta. Ha valamiről megkérdeznek, igyekszem nem a sablont mondani, hanem ami belülről jön. Ez megosztó a személyemet illetően, de továbbra is hívnak, úgyhogy szerintem tetszik az embereknek az őszinteség.
Ha már visszakanyarodtunk a színészetre, zongorázni is szoktál még?
Szoktam, bár most már inkább a kislányom, Aliz ül a zongoránál, és én furulyázom, a kisfiamék pedig énekelnek. A kultúra része maradt a családom életének és azt valljuk a feleségemmel, hogy ezek az értékek számítanak. Mit csináljon a mai gyerek? Sportoljon, zenéljen, rajzoljon, fessen, színészkedjen, mert a gépek szinte már minden mást megcsinálnak helyettünk. De alkotni, és kifejezni az érzéseinket csak mi, emberek tudjuk ilyen formában. Ha pedig éppen nem zenélünk, akkor korcsolyázni járunk, vagy kimegyünk a lovardába, a gyerekek is imádják a lovakat.
Mi motivál téged?
Ha 2019-et vesszük, karácsony ide vagy oda, csakis a családom. Amíg minden nap három mosolygós szempár fogad otthon, addig én harmóniában élek és boldog ember vagyok.
Forrás, fotó: Barna Dorka, origo, Mudra László, Magyar Jégkorong Szövetség
