Jegyzetírónk egy, a napokban megjelent interjú kapcsán tett időutazást a magyar versenycselgáncs hőskorába. Felidézi a sportágteremtők fanatizmusát, és elégedetten regisztrálja, hogy a hatásuk a mába is átsugárzik.
Szekeres István • Nagy idők tanúja voltam a magyar cselgáncsban. Ez nem érdem, egyedül annak a függvénye, hogy akkor születtem, amikor. A Népsport gyakornokaként 1969 őszén megbíztak, hogy legyek a sportág gazdája. Mégpedig az első igazi. A lap korábban is foglalkozott vele, de nem volt önálló felelőse, valaki mindig írt róla, az állandó feladata mellett. Én lehettem ráadásul az első, aki világversenyre is elkísérte, 1970 tavaszán a (kelet-)berlini Európa-bajnokságra.
A változás oka az volt, hogy a cselgáncs 1972-től véglegesen olimpiai sportág lett, és a sportnapilapnak illett a többihez hasonlóan kezelnie. Jókor voltam jó helyen.
Mindössze másfél évig foglalkoztam vele hivatalosan, de megmaradt a szívem csücskében, és évtizedek óta a legszebb emlékeim között őrzöm.
Most azonban történt valami, amitől az emlékek felszínre törtek.
Sági József nem csak a tatamin tanított, a könyve 2004-ben jelent meg
Megjelent honlapunkon is a kemma.hu interjúja (Fáradhatatlan mester), amely a Tatabányán Ezüst Turul-díjat kapott cselgáncsedzővel, Demeter Bélával készült. A kezdetekről azt mondja: „a tatabányai cselgáncs alapjait lerakó Sági József volt a mesterünk. Kiváló csapatot és remek közösséget alkottunk. A kisebbek az idősebbekkel edzettek, akik vigyáztak rájuk, és tanították is őket. Ezt a rendszert Sági Józsefnél tanultam és én is alkalmazom.” De a mesterről beszél akkor is, amikor a jövőről kérdezik: „Sági Józseftől annak idején rengeteg pozitívumot kaptunk, az ő szemléletét próbálom továbbvinni. Nemcsak a sportra, hanem a tanulásra is ösztönzött minket. A cselgáncs küzdeni tudást, kitartást ad. Szeretni kell a gyerekeket, foglalkozni kell velük. Megérzik a törődést.”
Ekkor döbbentem rá arra ismét, hogy csakugyan nagy idők tanúja voltam. Hiszen Sági már három évtizede eljött Tatabányáról, a szövetség főtitkára lett. De a távoli múlton is átsüt a hatása, ma is ő a minta. Magam is írtam annak idején a szakosztályáról, az Árpád Gimnázium tanára volt és a dzsúdó igehirdetője.
A nemzetközi edzőtábor teljes mezőnye felsorakozott a nyugállományba vonuló Gyuró László búcsúztatására
Legalább kéttucatnyi kortársa vett részt fanatikus tűzzel a sportág megteremtésében. Kecskeméten Varga András, Miskolcon Braskó Péter, Baján Gyuró László, de nem is sorolom, mert biztosan kifelejtenék valakit. Gyuró 2010-ben, hetven évesen vonult vissza, és az akkor Baján tartott nemzetközi edzőtábor minden résztvevője felvonult a búcsúztatására.
Az utód, Andrási Barna így méltatta őt az ünnepségről szóló beszámolójában: „Megható volt az ünnepség, melynek keretében elbúcsúztattuk a bajai cselgáncs atyját, Gyuró Lászlót. Egyáltalán nem túlzás őt a bajai dzsúdó atyjának nevezni, hiszen 1965-től 2010-ig aktív részese volt városunk cselgáncséletének, és neki köszönhető, hogy 1968-ban egyesületet alakítottunk. Az egykori sikeres tanítványai sorfalat álltak a mesternek, akinek a köszöntője közben elcsuklott a hangja a küzdőteret zsúfolásig megtöltő cselgáncsozók ütemes tapsától.”
A nagy nemzedék tagjai párhuzamosan tanulták és tanították a dzsúdót. A hatvanas évek elején két japán mester, Daigo és Murai tartott bemutatót, óriási érdeklődés mellett. Járt nálunk a japán válogatott, és a zsúfolásig megtelt Nemzeti Sportcsarnokban kétipponos csapatmérkőzésen találkozott a magyarral. A meccsek ugyanis csak két, ippon értékű dobással fejeződhettek be, különben a legtöbb másodpercek alatt ért volna véget.
Videó még nem lévén a magyar szakemberek filmeken tanulmányozták a legnagyobbak, főleg a japánok mérkőzéseit, mozgását, dobásait. Kikockázták a döntő pillanatokat, órákon át elemezték, aztán másnap az edzésen már annak a szellemében oktatták a technikát a versenyzőknek.
Nem túlzás, dzsúdóláz volt az országban, divat lett a fiatalok körében. A Bp. Spartacus több sportágban hirdetett meg toborzót. Futballra tízegynéhány srác jelentkezett, igaz, csak NB II-es volt a csapat, a Fradi-pálya meg túl közel. Cselgáncsra viszont hatszáz.
Akadt vagány vállalkozó is. Kaszás Sándor testnevelő tanár úgy döntött, hogy elveri a magyar mezőnyt. Szakosztályt hozott létre a tipikusan kisegyesület, a Csepeli Szabadkikötő színeiben. Jó szemmel választott ki vagány srácokat, és néhány év múlva úgy nyerte meg a junior-csapatbajnokságot, hogy a döntőben 95-0-ra diadalmaskodott, vagyis a tíz meccsből kilencet ipponnal hoztak a tanítványai. Hívta a Honvéd, és a tanítványaival át is ment. Amikor azonban az első sikerév után azt kérték tőle, hogy fogja vissza magát, mert az egyesület nem tud újabb, „túl eredményes” szakosztályt finanszírozni, végleg hátat fordított a tataminak. A Népsport újságírója lett, több mint húsz évig voltunk kollégák, tizenhat esztendeje temettük.
Króner Ferenc (balra) és a sikerkapitány tanítvány, Moravetz Ferenc kézfogása Króner nyolcvanadik születésnapján
A Bp. Spartacusban Króner Ferenc ellentétes utat kövezett ki magának, mint az akkori Honvéd. Megalapozta az ország első profiszakosztályát. Az egyesületet támogató ipari szövetkezetekben addig házalt, amíg talált olyanokat, akik hajlandók voltak sportállást adni néhány dzsúdósnak.
Króner ugyanakkor koncepciót is váltott. Azt mondta: nincs esélyünk arra, hogy a kifinomult japán technikával szemben ledolgozzuk a több évtizedes hátrányunkat, ezért erővel és állóképességgel kell kompenzálnunk. Ez az iskola sok nagy siker forrása, miközben a mester élő legenda, példakép lett. Honlapunk a nyolcvanadik születésnapján írt róla 2013-ban (Króner – 80).
Az ünnepségen készült fotónkon az egykori tanítvánnyal, Moravetz Ferenccel parolázik. Aki úgy vitte tovább a mesterséget, hogy ő volt az 1992-es barcelonai olimpia magyar sikerkapitánya.
Hát, ennyi minden jutott eszembe hirtelen. A tatabányai Demeter Bélával készült interjú visszavitt a magyar cselgáncs bölcsőjéhez, a fantasztikus hőskorba.
