Az atlétika utánpótlás-nevelési programjának neve (Tehetségből felnőttet) első pillantásra evidenciának tűnik. De a beszélgetőtársunk, Spiriev Attila, a szövetség sportigazgatója kifejti, hány buktatón kell túljutni, milyen eszközöket igénybe venni, amíg a tehetségesnek ítélt gyerekből valóban sikeres felnőttversenyző lesz.
Szekeres István • Aki még nincs legalább ötven éves, azt gondolhatja: fotótrükk díszíti a falat az atlétikai szövetség tárgyalójában, ahol Spiriev Attila sportigazgatóval beszélgetünk. A Népstadionban, zsúfolásig megtelt lelátó előtt futóverseny zajlik, mégpedig szerinte az ötvenes évek végének az egyik országos bajnokságán. A Magyarország–Egyesült Államok csapatverseny előtt olyan roham indult a jegyekért, mintha a brazil futballválogatottat fogadtuk volna.
Más világ volt, persze. Televízió, számítógép, videójáték nélküli. Hírét sem hallottuk okostelefonnak, még „butához” is csak kevesen jutottak. A sportesemény tömegek szórakozása, közösségi élménye volt.
Ezzel aztán is le is zárjuk a múltat. A modern világ új és új kihívásaival kell szembenéznie az atlétikának is.
– Nyilván nem sok olyan egyesület van ma, amelyikben minden szakágat működtetnek.
– Azért van belőlük. A régi nagyok közül például a Honvéd és az UTE, igaz, a szakágak különböző színvonalon állnak. De ott az Ikarus, a Nyíregyháza… A székesfehérvári ARAK, amely a sportágunk utánpótlás-akadémiája…
– Hány edzőt kell alkalmazni a teljesség igényével?
– Szakáganként kettőt-hármat, vagyis a nagyobb szakosztályoknak nyolcat-tizenkettőt.
– Nem olcsó mulatság…
– És akkor még meg sem említettük az ideális állapotot, amelyben minden versenyszámnak az élén sporttudományos specialistákkal kiegészített szakember-team áll.
– Miközben létesítmények is hiányoznak. Nem is olyan régen még volt az atlétikát kiszolgáló, fedett Olimpiai Csarnokunk, most, a Puskás átépítése után pedig nem lesz atlétikai stadionunk.
– Vagyis európai összehasonlításban tovább nő a lemaradásunk. De nem aggódom, mert a kormány kiemelt sporttámogatása azt ígéri, hogy a program végére, 2020-ra korszerű infrastruktúra épül ki (illetve fel) az atlétikában.
– És addig?
– Vannak jó áthidaló megoldások. Az Olimpiai Csarnok helyére emelt Syma-csarnokban megvan az alap, a kétszáz méteres futókör. A használatában az idén előreléptünk: míg előzőleg október végétől március közepéig állt a sportág rendelkezésére, most október elejétől április végéig. Jelentős időtöbblet. Van előrelépés a futófolyosók számban is, több helyen tervezik, a miskolcit már birtokba is vehetjük. Azt pedig ne felejtsük el, hogy szabadtéri létesítmények rendelkezésre állnak, mondjuk úgy: megfelelő számban és minőségben, hogy a sportágat működtetni tudjuk.
– Mi mindent vár 2020-ig?
– Lesz stadionunk, legalább négy, kétszázas csarnokunk, és futófolyosók mindenütt, ahol arra nagy szükség van.
– Az ön megalapozott, komoly utánpótlás-programjának érdekes a címe: „Tehetségből felnőttet”. Első pillantásra evidenciának tűnik, mert azt mondja, hogy a tehetségesnek tartott fiatalokat elvezetjük a felnőttsikerekig. Vagy nem ilyen egyszerű?
– Nem, mert az a lényege, hogy el kell vezetnünk őket odáig!
– Mindig visszafogottan nyilatkozik a fiatalok nagy sikereiről…
– Az ifjúsági korosztályban elértekről! Örülök, persze, hiszen a siker mindig felemelő, csak azt nem szeretném, ha túlbecsülnénk őket, mert nem jelentenek garanciát a felnőttkori diadalokra. A junioreredmények, az más. Készítettem statisztikát…
– Apai örökség…
– Természetesen. – (Az édesapa, dr. Spiriev Bojidar a sportágban alkalmazott pontszámítási táblázat és a 2001 óta hivatalosan használt világranglista-rendszer kidolgozója. Öt éve, 78 évesen hunyt el – A szerk.) – A világklasszisok nyolcvan százaléka juniorkorában már a korosztály élmezőnybe tartozott. A maradék egyötöd vagy későn érő típus, vagy későn kezdett atletizálni, mert a teljes kibontakozás hosszú éveket vesz igénybe.
– Az ifjúsági korban elért, nagy sikerek mögött a kettős utánpótlás-nevelés veszélye leselkedik?
– Pontosan. Ha az ügyes gyerekekből néhány év alatt kihajtjuk a maximumot, az – kellő megalapozottság híján – kiüríti őket, és gyakran már nincs tovább. Az életkori sajátosságoknak megfelelő terhelést alkalmazó, fokozatos építkezés alanyai viszont lassabban érik el ugyan a csúcsot, de tartósan ott maradhatnak.
– Ez az elmélet, rendben van. A gyakorlatban mi történt?
– Az idei junior és U23-as Eb-n tizenkilenc magyar küzdötte magát a számában az első nyolcba. Ez a korábbi évek egy-egy hasonló esetéhez képest már-már csillagászati magasság, azt legalábbis pontosan jelzi, hogy jó úton járunk. De van más is. Elindítottunk hat szakági programot – ugrószámokban általában, rúdugrásban külön is, gerelyhajításban, gátfutásban, női középtávfutásban (kiemelten a 3000 akadályban), és van váltófutóprogramunk is. Vegyük példának a rúdugrást. A szakmai program értékét nem azzal határozzuk meg az utánpótlás-nevelésben, hogy ki tud nemzetközi viadalt nyerni nagyon fiatalon. Azt figyeljük, hogy az éves rangsor tízedik helyezettje milyen magasságon jár. Nem akarok számokba, centikbe belemenni, de nagyon markáns a különbség.
– Mitől?
– A programot már lassan két éve a világhírű orosz mester, Borisz Volkov vezeti. Az előadásai, az edzésbemutatói nagy hatással vannak a szakembereinkre, lassan a felfogásuk, az egész szemléletük átalakul. Az egyébként világjelenség, hogy a legnagyobb mesterek holdudvarából születnek a kiemelkedő teljesítmények, így a különböző országok előzmény nélküli, váratlan sikerei egy-egy szakágban.
– Hogy néz ki a lassú, de hosszú távú, megalapozott építkezés az ön utánpótlás-nevelési eszményében?
– Nemcsak ott, hanem már a valóságban is. Egymásra épülnek a programok. Kezdődik a kölyökatlétikával, folytatódik a 11-13 éves korban a Sport XXI.-gyel, aztán a Héraklész bajnok-, majd csillagprogramjával. De sajnos, pillanatnyilag az U23-as korral a menetnek vége is.
• Fotó: Sz. I.
– Mi következhet azután?
– Egyelőre keressük a megoldást. Az U23-as koron túl ugyanis már menthetetlenül egzisztenciát is kell, kellene adnunk azoknak, akik a nemzetközi sikerek küszöbén állnak. És akkor időben még mindig messze vagyunk az elérhető, legnagyobb teljesítményektől. A statisztikám szerint az atlétika klasszisai 27-28 éves koruktól 35-ig jutnak fel a csúcsra. Négy-öt évnyi „lyukat” kellene valahogy befoltoznunk. Mindent megoldhatna az egyetemek – nálunk ma még nem létező – tehetséggondozó szerepe.
– A legjobbak viszont eljuthatnak amerikai egyetemekre. Igaz, egy részük csalódottan tér vissza, mint Nguyen „Naszti”.
– Nem csodálom. A több száz, hívogató amerikainak csak a töredékében zajlik világszínvonalú sportági képzés. Attól persze nagy az egyéb értéke, hiszen a fiatal diplomát szerez, tapasztalatot az önálló életből, megtanulja a nyelvet… Viszont tíz tehetségből kilenc elvész a sportágból.
– Talán az az oka, csak hangosan gondolkodva, hogy az egyetemi műhelyek többsége nem a sportoló egyéniséget akarja kibontakoztatni, hanem a maga koncepciójához keres szereplőket, netán statisztákat.
– Valahogy így.
– Szokás mondani, hogy az atlétika minden sportág alapja. A futás, az ugrás, néhány fajta dobás csakugyan szerepet kap más ágazatokban is. De milyen kiegészítő sportágakat űzzenek az atléták?
–Bármilyet, amelyik fejleszti a mozgáskultúrájukat, segíti az állóképességük fokozását. De tovább megyek… Még a sakk is! Ha a versenyzőnk komolyan játssza, akkor fegyelmezett körültekintésben, figyelemben, koncentrációban csakugyan ad némi muníciót. Ezerszer hasznosabb minden videójátéknál. Egyébként pedig a kölyökprogramunkban még nem is atlétikáról beszélünk. Hanem új szemléletű mozgásoktatásról, igaz, az atlétika eszközeit, mozgásformáit is használjuk. Úgy akarjuk javítani a gyerekek egészségi-edzettségi állapotát, hogy közben szeressék meg magát a mozgást. Megtalálni azokat a kicsiket, akik alkalmasak – egyáltalán – élsport űzésére. Onnan kezdjük az építkezést.
