Ha valaki eltávozik közülünk, az mindig bánatot okoz! Sokakat elszomorít a korábbi világválogatott kézilabdázó, Simó Lajos hirtelen halálának híre is. A jochapress napokkal korábban, hosszan beszélgetett Simó Lajossal, méghozzá többszörös, korábban volt halasztást követően. A Tatabányán, a sportkör székházában volt eszmecsere írásos változata egyben búcsú is a magyar kézilabdázás egyik kiemelkedő egyéniségétől.
Simó Lajos (fotók: JochaPress)
Ha a hatvanas-hetvenes évek magyar férfi kézilabdázásáról beszélünk, a kikerülhetetlen játékosok között mindenképpen kiemelést érdemel az 1943-ban született Simó Lajos. A sikereit a Tatabányai Bányász játékosaként megélt irányító-átlövőt nem volt könnyű elérni, mert fix programjai voltak. Ezek közé tartozott a mintegy két évtizede elkezdett és mostanáig szigorúan megtartott „kártyanap” is, amelynek ádáz csatári minden héten csütörtökön, Vértesszőllősön kerültek sorra. Többszörös „rászervezést” követően egy szerdai napon csak összejött a találkozó, természetesen Tatabányán, a sportkör székházában.
– Elég kalandos fiatalságot mondhatok a magaménak – kezdte a történeti megjelenítést Simó Lajos. – A családunk eredetileg székelyudvarhelyi, édesapámat onnan helyezték a szászrégeni kórházba, gazdasági vezetőnek. Ő ráadásul tartalékos katona is volt, s amikor jöttek az oroszok, felpakolta az egész kórházat és meg sem állt Budapestig. Vele együtt jött lovas kocsin a teljes család is: nagymama, édesanyám és a két testvérem is. Édesapám csak nem úszta meg a katonaságot, és a front közeledtével ismét lovas kocsin utaztunk, egészen Passauig. Ott édesapám amerikai fogságba esett – ami azért mégis csak jobb volt, mintha az oroszok viszik el – és egy évig benn is tartották.
– Amikor szabadult, visszajöttek Budapestre?
– Igen, és itthon is elég „meleg” hónapok következtek. Neki itt mindenféle igazolási eljárásokon kellett keresztülmennie, mi pedig továbbutaztunk, egészen az erdélyi támaszpontunkig. Később ő is követett minket és úgy tűnt, ott élünk, amíg meg nem halunk. Az újabb fordulatot az jelentette, hogy tudomásunkra jutott: édesapámat le akarják tartóztatni a románok, amiért a kórházat áttelepítette Magyarországra. Ez 1948-ban történt, így ott nem volt maradásunk. A határ akkor már le volt zárva, úgy szöktünk át ide, kalandos körülmények között. Végül itt kerültünk egyenesbe azzal, hogy édesapámat Kisbérre helyezték, az ottani kórházba, gazdasági igazgatónak. Ott jártam általánosba és gimnáziumba is. Különösen a gimnazista években fejlődtem sokat, mert kitűnő testnevelő tanárom volt, Sárdi Jánosnak hívták, sajnos már nem él. Nála mindent csináltunk, én pedig követtem a négy évvel idősebb bátyámat, aki dobóatléta volt.
– Későbbi fő sportága, a kézilabda mikor került előtérbe?
– Tizennégy éves lehettem, amikor elkezdtem a próbálkozásaimat ebben a sportágban is. Miközben gerelyhajításban megyei bajnok, diszkoszvetésben második lettem, két évig az iskola labdarúgó csapata második volt a megyénkben, Sárdi János a kézilabdázásba is bevezetett. Az érettségi évében Győrben volt a kézilabdás területi döntő, ott figyelt fel rám Kránicz István, Pista bácsi. Ő volt az idő tájt az ETO edzője, volt a válogatott mellett is másodedző, tőle tanultam a legtöbbet a kézilabdázás tudnivalóiból. Ő hívott Győrbe, ahol egy évig játszottam is, de hosszabb távra nem akartam elkötelezni magamat, mert egyetemi tanulmányi ambícióim voltak.
– Ezek a tervei megvalósultak?
– Igen. Felvettek az ELTE vegyész szakára, ahol le is diplomáztam. Akkor az egyetemistáknak saját klubjukban kellett szerepelniük, így én 1962-ben az NB II-es BEAC sportolója lettem. Onnan kerültem be 1964-ben Albrecht Miklós kapitánysága idején a válogatott keretbe, ahol egészen 1974-ig folyamatosan meg is maradtam. A BEAC-ban igen jól éreztem magamat. egy csapatban szerepeltem a Legfelső Bíróság korábbi elnökével, dr. Solt Pállal, a Belgyógyász Orvosok Társasága elnökével, dr. Nemesánszky Elemérrel, dr. Ferenczy Istvánnal, aki hosszú ideig igazgatója volt a Péterfy utcai kórháznak, és másokkal.
– Mikor szerepelt először a nemzeti együttesben?
– 1964-ben a lengyelországi Gdansk-ban volt egy torna, ahol a románok elleni, győztes meccsünkön mutatkozhattam be. Albrecht Miklósról csak jókat mondhatok: igazi úriember volt, s ami legalább ennyire fontos, szakemberként is megállta a helyét. Talán csak egy dologban lehetett őt bírálni. Túlontúl megbízott bizonyos emberekben és a meccseken csak azokat játszatta. Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy annak idején akármilyen jól is játszott a válogatott, az utolsó percig bizonytalanságban tartottak bennünket a pénzhiányra hivatkozva. A kosárlabdázók még mindig az 1955-ben megnyert Európa-bajnokságból éltek, a vízilabdázók ugyanígy voltak, nekünk pedig minden, kis tornát is meg kellett nyernünk a folyamatos bizonyítási kényszer miatt.
– Kikkel találta meg legjobban a válogatottban a közös nevezőt?
Kovács László
– Adorján Jánossal, a beálló Kovács Lászlóval, majd a később a helyére került Stiller Jánossal, a „Dagival”. Bátyjától, Stiller Lászlótól is nagyon sokat tanultam, de sajnos, ő később eltévedt az élet útvesztőiben. Utóbb Kaló Sanyi is jó partnerem lett, vele egy klubban is játszottunk, miként az akkori idők szerintem legjobb kapusával, Szabó Lászlóval is. Azután ott volt még egy Marosi Pista, egy Fenyő Bandi. Sajnos, Bandin elment egy világbajnokságunk 1970-ben, pedig nagyon jó előjelekkel készültünk. Előtte volt Belgrádban egy Tasmajdan Kupa, ahol a világ legjobb kapusának, Arszlanagicsnak tizenegy lövésből tízszer bevette a kapuját. Jött a világbajnokság, ahol a csoportunkat magasan nyertük. Minden újság arról cikkezett, hogy a magyarok minimum éremre esélyesek, de akár döntőt is játszhatnak. Ekkor következett a legjobb nyolc között az egyenes kieséses mérkőzésünk a jugókkal. Úgy kaptunk ki egy góllal, hogy Fenyő rengeteg helyzetéből egyet sem tudott értékesíteni. Mi teljesen letörve, végül a nyolcadik helyen zártunk, a Jugoszlávok pedig megnyerték a világbajnokságot.
– 1972-ben, az olimpián sem ment jobban.
– Sajnos, ismét is szembekerültünk a sorsunkat alapvetően befolyásoló jugoszlávokkal, akiktől ott két góllal kaptunk ki, ők pedig a világhírű edző, Vlado Stenzel irányításával az olimpiát is megnyerték. A következő világverseny 1974-ben, a vb volt, ahova már az új kapitány, Faludi Mihály engem nem akart kivinni.
– Kanyarodjunk vissza a hazai vizekre. Amikor megszerezte a vegyész diplomát, egyidejűleg elhagyhatta a BEAC együttesét. Hova igazolt?
Kaló Sándor
– A Győri Textilest választottam. A sokáig válogatott Tímár Béla volt a kapusunk, Szentgáti Pétert is kiemelném. Ez 1966-ban történt, s mindjárt bajnokesélyesek lettünk. A Honvédot itthon is, meg idegenben is megvertük, de végül valahol botlottunk és így a nagy meglepetés elmaradt. Ettől függetlenül észlelnem kellett, hogy a Textilesben nem vették igazán komolyan a kézilabdázást. Én egyébként a festő üzemben minden nap reggel hattól déli egy óráig üzemvezető helyettesként dolgoztam. Az edzéseink elég komolytalanok voltak, többet fociztunk, mint kézilabdáztunk. Kaló Sanyi akkor már barátom volt a válogatottból, összejöttünk Mezőberényi Ferivel, az akkori tatabányai szakosztályvezetővel is, akivel némi hezitálást követően megegyeztünk. Így kerültem Tatabányára, ahol 1967-től 1978-ig – úgy gondolom – közmegelégedésre szerepeltem. 1969-ben elsők lettünk a Magyar Népköztársasági kupában, 1974-ben pedig első vidéki egyesületként megnyertünk a bajnokságot. Szabó Lacit, Drobnics Vilit, Katona Lacit, Tobak Lacit emelném ki az akkori állományból. 1974 különben is emlékezetes számomra, hiszen ekkor lettem világválogatott; Ljubljanában a jugoszlávokkal játszhatunk. 1974-ben “felsőbb” rábeszélésre még kimentem az NDK-ban volt világbajnokságra, ahova Faludi Mihály kapitányunk már nem akart kivinni, mivel azt hitte, hogy én „fúrom” őt. Egyébként ott értük el világbajnokságon a legjobb eredményünket, egy hetedik helyet.
– 1978-ban végleg visszavonult és azonnal vándorbotot vett a kezébe.
– Igen, szinte még le sem adtam a szerelésemet, már utaztam is Líbiába, ahol négy évig dolgozhattam. Ott szinte mindent a nulláról kellett elkezdenem, még a válogatottakat is az utcáról csalogattam be a csarnokba. A munkám elég sokrétű volt, szinte mindent nekem kellett csinálni, az edzőképzéstől a bíróképzésen keresztül mindent. 1981 végén hazahívtak és a Tatabánya edzője lettem, egészen 1984-ig. Akkor elég bonyolult helyzet alakult ki, amelynek során önként lemondtam és egyben jeleztem is, hogy olyan csapatot adok át Kuzma Ferinek, amelyik megnyeri a bajnokságot. Ez 1984-ben meg is történt.
– A kézilabdázástól is elvált?
– Sok oldalról győzködtek, végül a komplett tatabányai utánpótlást elvállaltam és egészen 1987-ig vezettem is őket. Ekkor jött egy ajánlat Dubaiból, amit el is fogadtam. Líbiához hasonlóan ott is négy évet tölthettem és valamivel jobb körülmények közepette tehettem a dolgomat, mint Líbiában. 1991-ben jöttem haza, mert hívtak, hogy vegyem át az előző évben harmadik helyezett együttest. Ám mire megjöttem, legalább 7-8 játékosnak egyszerűen nyoma veszett. szinte a nulláról kellett egy új csapatot felépítenem, amellyel az első évben kiestünk, a másodikban gond nélkül visszakerültünk, a harmadikban pedig ötödikek lettünk. Közben bejött egy infarktus, az edzőséget feladtam. Ekkoriban következett be a sportkör életében egy komoly változás: a Bányászból városi sportkör, Tatabánya lett, én lettem az első elnöke, de onnan is hamar elköszöntem.
– Így 1997 óta gyakorlatilag nyugdíjasként él. Hogyan telnek a mindennapjai?
Kontra Zsolt
– Van egy fiam és egy leányom, mindkét vonalról van három unokám, akik eleve biztosítják a programokat. A első nyugdíjas éveimben még számos helyre hívogattak, még Egyiptomba is elvártak, de nekem amennyi volt, az elég volt. Közben lett egy új szerelmem, a tenisz. Ezt egész lelkesen űztem, amíg 2006-ban be nem kellett fejeznem. Ekkor kaptam csípőprotézist, a szemem sem jó, ráadásul meg is híztam, így azóta csak a tenisztornákat figyelhetem a tévében. Pedig amatőrként szép sikereket értem el. Már Líbiában is nyertem versenyt, Dubaiban pedig számos alkalommal nyertünk a feleségemmel is vegyespárosban. Ő – Both Éva – egyébként dunántúli válogatott röplabdás volt, a munkás éveit bankszakemberként élte meg. Nagy örömömre, már 51 éves házasok vagyunk. Semmi extra szenvedélyünk nincsen, kicsit csavargunk a feleségemmel, örülünk a három fiú és három lány unokánknak. És több mint húsz éve, minden csütörtökön kártyázunk, ahol ott van Kontra Zsolt, Kaló Sanyi és Flasch Jenő is. Két civil barátunkkal hatan alkotjuk ezt a megszállott csapatot.
– A kézilabda mennyire érdekli?
– Minden hazai bajnokin ott vagyok a lelátón, maga a sportág változatlanul leköt, az összes tévés meccset is megnézem. A feleségem fogalmazta meg a lényeget: amióta kisebbségbe kerültek a magyar játékosok, sokkal nehezebb nekik jó szívvel drukkolni! A honosításokkal pedig végképp nem értek egyet! Azok közül egyetlen kivételt tartok számon: a kubai Carlos Perez esetét. Rá valóban szükség volt a válogatottban. Akiknek igazán tudok drukkolni, az a Ferencváros női együttese. Ott még nem a külföldiek dirigálnak, ráadásul náluk az edző is magyar.
(jochapress / Jocha Károly)
