A Magyar Edzők Társasága (MET) 2022-ben is megünnepelte az Edzők Napját, amely szeptember 25-én van. A MET idén is körkérdést intézett ismert élvonalbeli sportolókhoz, amelynek mottója így hangzott: „Mondtál már köszönetet az edződnek?” A jochapress.hu is ragaszkodik a jól bevált úthoz. Ezért 2022-ben is leközli az adott a válaszokat. Ezúttal Vámossyné Oláh Zsuzsanna asztalitenisz Életműdíjas vezetőedzőnő dr. Ormai Lászlóról mondott szavait idézzük.
Balról: Molnár Zoltán, Köpf Károly, Oláh Zsuzsanna, dr. Ormai László (fotó: jochapress)
Ahogy nincs két, egyforma életút, ugyanúgy még véletlenül sincs két, azonos vagy egymásra nagyon hasonlító sportpályafutás sem. Áll ez az alapigazság a versenyzőként majd edzőkét is meglehetős magasra jutott Vámosiné Oláh Zsuzsára is, aki hosszú pályafutása során a legtöbbet dr. Ormai Laci bácsitól kapott, aki mellett mindössze még egy szakemberrel, Berczik Zoltánnal volt komolyabb munkakapcsolata.
– Ha valaki, hát én tényleg elmondhatom magamról, hogy véletlenül lett a fő sportágam az asztalitenisz
– elevenítette fel a későbbi sikersportágához történt csatlakozását. – Kilenc éves koromban ugyanis már öt évad balettos múlt állt mögöttem, ráadásul alapvetően tehetségesnek minősítettek azok, akik ehhez értettek. A fordulatot az hozta, hogy a matematikus édesapám egy kongresszuson véletlenül a közgazdász Ormai Laci bácsival együtt ebédelt. A beszélgetés során Laci bácsi megkérdezte apukámat, hogy van-e kislánya? Az igenlő válaszra azonnal jött a meghívás: hozd el hozzánk pingpongozni!
– Az invitálás a Jurányi utcai általános iskola tornatermébe szólt, ahova meg is érkeztek.
– Laci bácsi semmi extrát nem ígért, csak annyit, hogy alaposan megnézi a képességeimet, érdemes-e maradnom? Bár a hét-nyolcévesek között a kilenc évemmel kicsit öregnek tartott, de azt javasolta, hogy hetente háromszor jöjjek a gyakorlásokra.
– Ettől kezdve Ön párhuzamosan balett és pingpong edzésekre is járt.
– A dolog akkor kezdett komolyabbra fordulni, amikor következett a Balett Intézet felvételi vizsgája. Én szerettem volna odakerülni, édesanyám viszont nem lelkesedett ezért. Végül a négyrostás szűréssorozaton a harmadik körből nem jutottam tovább, így maradt az asztalitenisz.
– Ahol a heti három edzés félév elteltével heti hatra emelkedett.
– És ezek a délután öttől nyolcig tartott edzések folyamatos feszültségben teltek. Laci bácsi ugyanis végtelenül következetes volt, nála minden poénra, minden mozdulatra figyelni kellett. Nagyon ritkán dicsért, mert nála „alapból” minden rossz volt, minden apróbb-nagyobb hibát azonnal észrevett és emelt hangon tudatosította is azt. A félév elteltével sorra került első versenyemre az egész család felvonult és miután az első meccsemet elvesztettem és kiestem, ők pedig rosszkedvűen hazamentek.
– Ön 1960-ban született, ez a gyengécske bemutatkozás pedig 1970-ben történt, amikor közel került a hogyan tovább kérdéshez. Szerencséjére a második versenyén már másodikként végzett klubtársa, Bogyó Katalin mögött, így végleg megmaradt ennél a sportágnál.
– Nagyon rákapcsoltam, mert édesanyám a villamosmérnöknek készülő nővéremmel revolverezett. Azt mondta, ha nem leszek eredményes, akkor csak úgy játszogathatok tovább, ha kitűnő tanuló leszek a gimnáziumban. Én pedig tudtam, hogy nem érdekel annyira a tanulás és inkább a pingpongot választottam. Szerencsémre 15 évesen Berczik Zoltán behívott a válogatott keretbe, így az “éltanulóság” kényszere elhárult a fejem fölül.
– Hogy fért meg egymás mellett az Ormai-iskola és a Berczik-féle, alapvetően más vonalvezetés?
– Zoli csak akkor tudott bárkiből is kihozni valami pluszt, ha az illető jó alapokkal rendelkezett. Márpedig Laci bácsinál én kitűnő alapképzést kaptam, így Berczik és segítője, Volper Laci bácsi tovább tudtak képezni engem.
– Laci bácsi – ahogy Ön is elmondta – az edzéseken nem ismert tréfát. Hogyan tudott mégis rendkívül népszerű lenni a versenyzői között?
– A titka az volt, hogy edzőként majd később inkább már menedzserként is mindig megtalálta a megfelelő hangot, így igazán sosem tudtunk rá haragudni. Az pedig óriási pluszt jelentett, hogy bármilyen problémával nyugodtan lehetett hozzá fordulni, mert a „korbácsos Laci bácsi” amikor kellett, megvédett, támogatott, segített vagy éppen megóvott bennünket. Mivel neki és feleségének, Etelka néninek nem volt gyerekük, így minden versenyzőjét a sajátjaként kezelte és szeretgette. Ezért maradhatott meg évtizedekkel később is az az összetartozás, ami a Statisztika Laci bácsi által vezetett nagy családját mindmáig jellemzi.
(MET / Jocha Károly)
Post Views: 28
