Spanyolország nyerte a második elődöntőt és lesz Hollandia ellenfele a labdarúgó világbajnoki döntőben, az ibériai gárda egyben megismételte a két évvel ezelőtti tettét, búsítva ezzel a ma is veszélyesen kontrázó, de megújulni nem képes német válogatottat.
A németek előtt a következő időszakban rémképként fog felsejleni a spanyol labdarúgó válogatott, mint ellenfél: a 2008-as EB-döntőt követően ismét Xaviék gáncsolták el a Nationalelfet attól, hogy tornagyőzelmet ünnepelhessen, pontosan ugyanazzal a végeredménnyel, ezúttal azonban még a négy között.
Nem hatott meglepetésként, hogy Löw csapata felvette a sündisznóállást, hiszen ez a fajta tömörülős védekezés és az abból indított villámgyors kontrák eddig is bejöttek. Ezúttal azonban az is indokolta az óvatosságot, hogy a kreatív spanyol középpályások megspékelve Pedróval és Villával a négyzetcentimétereket keresték, és ha megnyílt előttük egy iciri-piciri sáv, máris megpróbáltak oda bebújni. No, nem mintha ebből túl sok lehetősége adódott volna a „Furia Rojának”: Németország precízen tette a dolgát és hiába a nagy spanyol mezőnyfölény és az andalító labdajáratás, az igazán vérpezsdítő támadásokat nem a déli nép, hanem az ellenfél vezette.
Nagy pálfordulat a folytatásban sem valósult meg, annyit viszont változott a helyzet, hogy a német fal kezdett instabilizálódni, érződött, hogy egyre inkább veszítenek abból az iszonyatos koncentrációból, melyre szükség van ahhoz, hogy egy tökéletesen passzoló és a lehetőségeket azonnal felismerő spanyol csapat ellen kapott gól nélkül zárják a csatát. Meglátásom szerint ezért váltotta Jansen Boatenget viszonylag korán. Sűrűsödtek is a spanyol helyzetek, Iniesta, Villa és a prímán futballozó Pedro be-behatolt a résekbe. A mindent eldöntő gól mégis érdekes szituációból született: A rendre kisszögleteket játszó spanyolok arra kényszerítették a németek, hogy magasan küldjék be a sarokrúgást, belül Pique magára vonta a védők figyelmét, Puyol pedig lendületből érkezve fejelt a hálóba. A Natonalelf viszonylag új helyzetben találta magát (bár Szerbia ellen is mínuszból kellett menniük, de ott emberhátrányban is voltak), hiszen azonnal támadásba kellett átmennie az addigi óvatos taktikából. Ez önmagában nem jelentett problémát, viszont nyilvánvalóan azt eredményezte, hogy hátul egy-az egyben hagyták a két életveszélyes csatárt. Ebből nem lett galiba, mert a kontrák az utolsó pillanatban elhaltak, így viszont még fájóbb eredményt könyvelhet el Németország: ha legalább kettővel nyernek a vörösek, akkor elmondhatnák, kinyíltak, törvényszerű volt a második csapás. Így azonban minden riporter és újságíró emlékeztetni fog a nem is olyan távoli múltra, egy bizonyos bécsi éjszakára…
Kassai Viktor szereplésére kitérve: azt gondolom, a magyar bíró nem adott meg egy tizenegyest a németeknek, mikor Ramos térdével odakoccantott Özil vádlijára, ez pedig ki kell mondani, nagy hiba volt. Ha valaki másképp látta, természetesen vitaképes a megállapítás, hiszen nem a klasszikus fajtából való volt a helyzet. Innentől kezdve hiába vezette nyugodtan és tartotta kézben az – egyébként sportszerű – elődöntőt, túlságosan nagy pozitív kritikát nem tudok megfogalmazni irányába.
Németország-Spanyolország 0-1 (0-0)
Durban
Jv: Kassai (magyar)
Gól: Puyol (73.)
Németország (4-2-3-1): Neuer- Lahm, Friedrich, Mertesacker, Boateng (Jansen, 52.)- Khedira (Gomez, 81.), Schweinsteiger- Trochowski (Kroos, 62.), Özil, Podolski- Klose
Spanyolország (4-2-3-1): Casillas- Ramos, Pique, Puyol, Capdevila- Busquets, Xabi Alonso (Marchena, 93.)- Pedro (Silva, 86.), Xavi, Iniesta- Villa (Torres, 81.)
(Kép: skysports.com)
