Nemzeti Sportcsarnok, Tornacsarnok, Jégszínház – ez a három, egyaránt szebb napokat is megért intézmény sorjázik egymást követően. Közöttük markáns plakát egy ablakon, amelyről megtudhatja az arra bandukoló vendég, hogy megnyílt a "Guci büfé".
A Guci egy sokak által ismert becenév: „tulajdonosa” Guczoghy György (képünkön), egykori tornász Európa-bajnokunk, az olimpiai bronzérmes magyar válogatott tagja. Ő viszi a boltot.
– Korábban évtizeden át családi vállalkozásban, egy víz-gáz szerelvényboltban dolgoztam. Mivel megváltozott a családi állapotom, így ez a lehetőség is értelemszerűen oda lett. Hirtelenjében egészen új alaphelyzetbe kerültem, ezt követően kaptam bele ebbe a mindenképpen átmenetinek tartott büfévezetésbe.
– Végül is Önt az emberek nem ebből a műfajból, s nem is a szerelvények világából ismerik.
– Rakoncátlan, nehezen kezelhető kisfiú voltam, s ezért is tanácsolták édesanyámnak – aki rendelkezett némi tornászmúlttal -, vigyen el engem valahova tornászni. Így kerültem a Honvéd szakosztályába még 1970-ben elsősorban azért, mert Újpestről könnyen megközelíthető volt számomra a Tüzér utcai csarnok.
– Ahol először ugyancsak mostohán bántak Önnel.
– Máig sem tudom elfogadni azokat az állapotokat. A lehető legnagyobb rendszertelenséggel, akár kéthetenként is változott az edzőnk személye. Két évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy változás következzék be. Ekkor lett a mesterem Kisteleki Antal, akivel azután a lehető legnagyobb egyetértésben dolgoztunk együtt, egészen a visszavonulásom napjáig.
– Kisteleki ennyire kivételes képességekkel rendelkezett?
– Ezt nem merném állítani. Az viszont a leghatározottabb meggyőződésem, hogy az igazán jó eredmények megszületésének előfeltétele az egymáshoz jól passzoló edző, illetve versenyző találkozása. E nélkül elképzelhetetlen a remélt világszínvonalú eredmény megszületése.
– Hogyan definiálná a Kistelekivel eltöltött évek sikerességének előfeltételeit?
– Tóni nem szerette a problémás embereket. Azokkal viszont, akik kiszámíthatóknak bizonyultak, ragyogóan kijött és az eredmények sem maradtak el. Ha valamit mondott, nem kezdtem el okoskodni, hanem habozás nélkül igyekeztem a legjobb tudásom szerint végrehajtani, amit kért.
– Mikor kezdte érezni, hogy ebből valami kisülhet?
– 1979-ig leginkább megbújtam a mezőnyben. Ekkor egy sérülést követően Bordán Dezső szövetségi kapitányfiatalítási kampányt hirdetett meg. Jóformán minden előzmény nélkül kerültem ki az 1979-es, esseni felnőtt Európa-bajnokságra, ahol jókora meglepetésre holtversenyben első lettem lólengésben. Ekkor kezdtem elhinni, hogy egyszer jó tornász lehet belőlem.
– Végül is nem tévedett, hiszen ott lehetett az 1980-as, moszkvai olimpián is.
– Nagy izgalmak előzték meg ezt a döntést, elvégre számos, komoly jelölt is pályázott a kiutazásra, akiket végül sikerült megelőznöm. Elkezdtek rám számítani, én pedig igyekeztem meghálálni a bizalmat. Moszkvában nagyjából rendben is mentek a dolgok, csapatban be is jött a biztosra vett bronzérem. 1981-ben pedig a következő Eb-n lólengésben megvédtem európai elsőségemet.
– És még csak huszonegy éves volt!
– Nem szeretném, ha magyarázkodásnak tűnne, de nekem valóban 1983-1984-ben ment igazán a torna. Los Angelesben minden előfordulhatott volna, erre jött a politikai alapon meghirdetett visszalépésünk. Kétségtelen, hogy maga a távolmaradás ténye is megrendítő hatást tett rám, amit még erősen felnagyított a megelőző időszak hazugságsorozata, amit a sportvezetőinktől el kellett szenvednünk. Ráadásul igen sok vezető, meg újságíró – mintha mi sem történt volna – kirepült Kaliforniába, ahol bebizonyosodott: semmiféle veszély nem fenyegette őket, ragyogóan érezték magukat.
– Ekkor – mint sokan mások – Önnek is a visszavonulás volt az első gondolata.
– Amit azután elejtettem és elhatároztam: Szöulig maradok. Végül is három olimpiára készülhettem, kettőn részt is vehettem, ráadásul Szöulban már nem volt rajtam olyan hatalmas tehet, mint a megelőző hat-hét évben. Addigra ugyanis már Borkai Zsolt lett az első számú versenyzőnk, elsősorban körülötte forogtak a dolgok. Persze ott is bekövetkeztek váratlan és nagy nehézségeket okozó események. Mindjárt az első szeren, talajon kezdő emberünknek, Tóth Balázsnak elszakadt az Achilles-ina.
– Végül ezt az olimpiát is sikerrel vette, hiszen a hatodik helyezett együttes tagjaként egyéniben az előkelő nyolcadik helyen zárt.
– Ekkor jött az, amire már tényleg nem vágytam: miután bejelentettem a visszavonulásomat, rábeszéltek, hogy Borkai sérülése miatt maradjak még egy évig, mert egyszerűen nem tudják kiállítani a csapatot. Nagyon sokat kaptam a tornától, de ez a verseny már egy nagy púp lett a hátamon.
– Ötödikek lettünk, én pedig végleg elköszöntem. Évekig foglalkoztam aerobikkal a feleségemmel, Simkó Andreával együtt. Közben egy-két évig elnökségi tag is voltam a szövetségben, de a semmihez nem akartam asszisztálni, így onnan is leléptem. Több mindennel foglalkoztam, legutóbb több mint egy évtizedig teljesen elvitt a sporttól a kereskedelem. Most ebben a büfében időzök, de ez csak egy átmeneti állapot lehet. Keresem a helyemet, s ennek a kutatásnak néhány hónap alatt valamiféle eredményt kell majd hoznia.
