Biztos manapság is vannak úriemberek a magyar futballban, de régen az úriemberség mintha alapkövetelmény lett volna. Csapó Károly a megadott időpontban vár bennünket a tatabányai A Vértes Agorája bejáratánál, majd odabent, a kávéházi asztalnál egy csodálatos pályafutás élményeit osztja meg velünk a Bányász 67 esztendős legendája. Akár egy mesés panoptikumban, úgy vonulnak fel lelki szemeink előtt a hírneves edzők, játékosok. Rossz szót valahogy egyikükről sem hallok.
Csapó Károly és az a bizonyos Seiko óra (fotó: Mirkó István)
– Már a doboza is gyönyörű ennek a Seikónak, hát még maga az óra! Már attól tartottam, hogy nincs meg.
– Úgy őrzöm, mint a szemem fényét. Napelemes! Pedig még csak nem is aranyból van, mint Lacombe-é. Merthogy ő arany Seikót kapott a cégtől, hiszen ő rúgta a leggyorsabb gólt az 1978-as argentínai világbajnokságon.
– Úgy tudtuk, az öné volt a leggyorsabb gól, azért kapta a Seikót.
– Az első tíz gól szerzőjének ígért egy-egy órát a Seiko – azt hiszem, az enyém az ötödik leggyorsabb volt –, de csak az elsőnek aranyból. És Bernard Lacombe a Franciaország–Olaszország mérkőzés 29. másodpercében fejelt a hálóba. Az én órámnak viszont különös története van. Ugye, Ubaldo Fillolnak rúgtam azt a bizonyos gólt, az Argentína elleni meccs tizedik percében. Csakhogy kikaptunk 2-1-re, Törőcsiket és Nyilasit kiállították, összetörtünk, minden járt a fejemben, csak nem a Seiko óra. Ráadásul amikor hazajöttünk, Kutas Istvánnal az élen lemondott az egész vezérkar, az én Seikóm meg szépen feledésbe merült. Már 1981-et írtunk, Párizsban, a Parc des Princes-ben Palotai Károly vezette a Liverpool–Real Madrid BEK-döntőt, és a Seiko cég meglepte a bírót egy szép karórával. Szepesi György volt a magyar delegáció vezetője, Palotaiék kérdik tőle, elfogadhatják-e az ajándékot. Persze, mondja Gyuri bácsi, de várjunk egy kicsit, Seikóék tartoznak Csapónak még 1978-ból! Így vasalta be a japánokon a jussomat! De már az is csoda volt, hogy egyáltalán kikerültem a világbajnokságra.
– Hogyhogy?
– Biztos emlékszik arra a szerencsétlen felkészülési meccsünkre, amelyiken 4-1-re megvertek minket az angolok, meg aztán volt az az áruházi lopás Londonban, tudja…
– Hogyne tudnám, a Fazekas Laci felesége meg a Törő menyasszonya…
– Ne is ragozzuk, Lajos bácsi (Baróti Lajos szövetségi kapitány) mondta, hogy egy kicsit át kell alakítani a csapatot, Fekete Laci is megsérült, így kerültem be az utazó keretbe, sőt még kezdtem is a nyitómeccsen Argentína ellen!
– Ugorjunk vissza egy kicsit térben és időben, Agyagosszergénybe, a szülőfalujába, a hatvanas évekbe! Hogyan jutott el onnan Tatabányára?
– Először 1961-ben a Soproni Textiles igazolt le, tizenhat és fél évesen már a felnőttben játszottam. Csábított a Szombathely, a Győr, a Pécs, a fél NB I, de Gelei Józsi bácsi lejött értem, mondta, hogy a következő idényben ő lesz a Tatabánya edzője, s ez eldöntötte a kérdést: 1974-ben a Bányász játékosa lettem. Olyan jól ment a játék, hogy tizenöt mérkőzés után Moór Ede meghívott a válogatottba, 1974 decemberében Szolnokon, Svájc ellen be is mutatkoztam, 1-0-ra győztünk Fazekas Laci tizenegyesével, én hoztam össze, engem rúgtak fel. Nem akartam elhinni, hogy a régi nagyokkal, Bene Ferivel, Fazekassal játszhattam egy csapatban. Majd tíz-tizenöt évvel később, 1986-ban, amikor Toulouse-ból visszajöttem a Bányászhoz, az „új nagyokkal” is, Kiprich Jóskával, Vincze Piluval, Plotár Gyulával.
– Egy évre rá a Hungária körúton 6-1-re megverték az éppen bajnok MTK-t, tehát nem mehetett rosszul a játék 35 évesen.
– Olyannyira nem, hogy amikor a 71. percben lecserélt az edzőm, Temesvári Miklós, akkora vastapsot kaptam az MTK-szurkolóktól, mint amekkorát még Tatabányán sem.
– A tatabányai vastapsokból 1981-ben is kijutott, amikor az UEFA-kupában 2-1-re megverték a Real Madridot az ön szabadrúgásgóljával. Lakat Károly volt az edzőjük.
– Mindig szerencsém volt az edzőimmel, valamennyien nagyszerű emberek voltak. Karcsi bácsi nemcsak a futballra tanított bennünket, hanem az életre is. Akár Debrecenből jöttünk haza, akár Zalaegerszegről, mindig tudta, hol van a legjobb pogácsa, de nem csak az éttermeket ismerte. Szegeden játszottunk, akkor újították fel a dómot. Be akartunk menni megnézni, de nem engedtek be. Várjatok, mindjárt jövök, mondta, és eltűnt, majd öt perc múlva előkerült egy emberrel, aki hozta a dóm kulcsát.
(Ch. Gáll András / a teljes cikk az mno.hu-n olvasható)
