Huszonöt évvel ezelőtt, egy vidéki versenyre utazva tragikus autóbaleset következtében elhunyt a BVSC ifjú asztaliteniszezője, Molnár János, valamint az édesanyja. Az utolsó alkalmon természetesen ott volt János túlélő öccse, Krisztián is, akivel sikerült röviden beszélgetnem.
Molnár Krisztián az utolsó emlékversenyen (fotó: Kassai János)
– Nyolcéves voltam, amikor a baleset történt, akkor az általános iskolában másodikos voltam – emlékszik vissza a családi tragédia utáni időszakra Molnár Krisztián, a balesetben elhunyt János testvére. – A sulit végig folytatni tudtam édesapám odafigyelt rám, szerencsére nem kallódtam el. Úgy alakultak a dolgok, hogy az edzésekre is járhattam. Sőt a BVSC csarnok közelében lévő Hajós Alfréd általános iskolába kerültem, amit Herendi Iván szakosztályvezető intézett el számomra. Ez azért volt kedvező nekem, mert a délelőtti edzéseken is részt tudtam venni. Tokaji Sándor volt a mesterem, aki lelkileg is sokat segített abban, hogy túltegyem magam a családi tragédián. Egyre többet edzettem, később jöttek az eredmények is és így kialakult a pályafutásom.
– Az edzői képesítést hol szerezte meg?
– Másfél éves OKJ-s tanfolyamot végeztem el. Ezt is a Testnevelési Egyetemen szervezték. Azt mondják, hogy ez nagyjából ugyanolyan, mint a diplomát adó képzés. Ennek birtokában három éve már edzősködöm is.
– A Molnár János Emlékverseny előtt már napvilágot látott a hír: idén utoljára rendezik meg ezt a nemzetközi utánpótlás viadalt. Mi az oka?
– Huszonötödik alkalommal került sor a Molnár János Emlékversenyre. Ez már egy méltó szám az emlékének ápolásához. Addig szépen alakultak a dolgok, amíg Herendi Iván a szellemiségét megteremtette a versenynek, ápolta a hagyományokat és évről-évre fantasztikus színvonalon szervezte a viadalt. Időközben úgy alakultak a dolgok, hogy Iván bácsinak el kellett mennie a klubtól. Ennek ellenére én felvetettem neki, hogy mi lenne, ha csinálnánk valami különlegeset, és a huszonötödik, a jubileumi versennyel lezárnánk ezt a sorozatot. Ivánnak ez először nem annyira tetszett, de pár nap múlva már ő is hajlott a dologra és azt mondta, hogy rendben van, ez legyen az utolsó.
– Az új szakosztályvezetés irányításával hogyan zajlanak a mindennapok a BVSC-ben?
– Itt, a Szőnyi úton két csarnokban folynak az edzések. Négyen dolgozunk a nagyteremben: Jakab János, Lipovits Gyula, Marsi Márton, és jómagam. A kisteremben pedig Galambos Éva és Kriston Mónika a teljesen kezdőkkel foglalkozik. A nagy teremben már a nyolcéves koruktól újoncok, ifik, serdülők, U-21-esek tréningeznek, elég széles a paletta.
– Sok tehetséges fiatal érdeklődik a pingpong iránt?
– Tehetséges gyerekek mindig felbukkannak, itt nálunk is. Inkább a motiváció az, ami már kezd kikopni ebből a generációból. Kevésbé harapnak, s nem annyira fanatikusak, miként régen a nagyon jó versenyzők voltak. Emlékszem, hogy az én koromban hihetetlen edzésmunkát végeztünk. Úgy látom, hogy a motiváció hiánya tendencia, de rajta vagyunk a dolgon, hogy helyére tegyük.
(Kassai János)
Szerző: Kassai János
