Azzal, hogy a magyar labdarúgó-válogatott 3-1-re nyert csütörtökön este Szófiában Bulgária ellen, még csak egy lépést tett a nyári Európa-bajnokság felé. November 12-én harcolhatja ki a budapesti Puskás Arénában a részvétel jogát, az ellenfele pedig az az Izland lesz, amely tört már borsot többször is a csapat orra alá. Erről és az esélyekről beszélgettünk Csábi Józseffel, aki játékosként és edzőként is szerzett már tapasztalatokat testközelből az izlandiakról.
Csábi József (fotó: Új Néplap, Mészáros János)
Izland a következő. Bármilyen furcsa, egy időben a magyar válogatott mumusa volt a kis sziget csapata még úgy is, hogy a mérleg ránk, magyarokra nézve kedvező: a tizenegy egymás elleni meccsből hetet megnyertünk, hármat elveszítettünk, és csupán egy végződött döntetlenre. A kilencvenes években viszont nagyon nem ment a magyar válogatottnak Izland ellen, a két csapat négyszer futott össze előbb világ- majd Európa-bajnoki selejtezőn, és ezekből az első hármat zsinórban az izlandiak nyerték meg, az elsőt ráadásul Budapesten, a Népstadionban.
Csábi József, aki jelenleg az NB II-es Szolnok vezetőedzője, az utolsó két mérkőzésen is pályára lépett 1995. június 11-én és november 11-én, az elsőt Reykjavikban Izland, a másodikat a Fáy utcában Magyarország nyerte 2-1-re, illetve 1-0-ra. A 2016-os Európa-bajnokság előtt utoljára 2011. augusztus 10-én találkozott egymással a két válogatott, ezen a Puskás Ferenc Stadionban fölényes, 4-0-s magyar győzelem született, és Csábi József akkor Egervári Sándor szövetségi kapitány segítőjeként ült a kispadon. (Csábi József Egervári Sándor távozása után egy mérkőzésen megbízott szövetségi kapitányként egy mérkőzésen irányította is a válogatottat.)
– Emlékszik még arra a meccsre, amelyre esélyesként utaztak Izlandra, és vert seregként távoztak?
– Azt nehéz lenne elfelejteni, nagyon megviselt mindenkit. A közvéleményt is megdöbbentette, de mi, játékosok is nagyon magunk alatt voltunk. Nem értettük, hogy mi történt. Az első félidő derekán Vincze István vezetést szerzett, nem volt gond a játékkal, aztán a szünet után az izlandiak néhány perc alatt gyorsan megfordították az eredményt. Őket ez feldobta, mi pedig lefagytunk. Mindez azért is volt rettenetes élmény, mert Izland futballját akkor még messze nem sorolták annyira előre, mint manapság. Mi két hónappal korábban legyőztük itthon a svédeket, tehát tele önbizalommal érkeztünk meg Reykjavíkba, és a kudarc leforrázott minket.
– Mivel lepték meg a magyar csapatot a házigazdák?
– Erre már nem emlékszem. Nem húztak semmi meglepőt, a pontrúgásokra épített, erős, tipikus skandináv focit játszották, mi pedig a szokásos technikás játékunkkal próbálkoztunk.
– A visszavágó megnyerése elégtételnek számított?
– Mondhatni, de nem volt semmi jelentősége. Ezzel a mérkőzéssel zártuk az Eb-selejtezőket, és már nem volt esélyünk a továbbjutásra, tehát csupán egy kötelező feladatot kellett megcsinálnunk. Az egy-null nem tükrözte a játék képét, sokkal simább meccs volt. Számomra ez a kilencven perc azért is marad örökké emlékezetes, mert ez volt az utolsó válogatott mérkőzésem, ráadásul amikor Illés Bélát lecserélték, nekem adta a szalagot, és így csapatkapitányként búcsúzhattam.
– Kilenc éve négy-nullra kiütöttük Izlandot. Erre már a válogatott egyik felkészítőjeként emlékezhet. Ekkora volt a különbség a két csapat között?
– Az izlandi futball akkor már felfelé ívelő ágában volt, és ellenünk többen játszottak azok közül, akikkel öt évvel később a franciaországi Európa-bajnokságon is találkozott a válogatott. Ezt csak azért említem meg, mert a hazai visszhang kissé alábecsülte ezt a győzelmünket. Mi akkor nagyon jól futballoztunk. Egervári Sándor kapitányi érájának ez volt a csúcs időszaka. Az összes légiós rendszeresen játszott a klubjában, csaknem minden kulcsjátékos egészséges volt. Mi ezt a meccset a svédek elleni Eb-selejtező főpróbájának tartottuk, és be is vált, hiszen néhány hét múlva Svédországot is legyőztük a Puskás Stadionban.
– Hogyan jellemezné az izlandi válogatottat?
– Régen láttam, ezért csak általánosságokat mondhatok. Dacára annak, hogy több játékosa is topligában futballozik, nincsenek köztük kiemelkedő egyéniségek, ugyanakkor a saját játékrendszerükben rendkívül precízek és fegyelmezettek a támadásban és a védekezésben is. Fizikálisan nagyon jók, ugyanakkor a földön verhetők. Szerintem négy éve voltak a csúcson, és mivel kis országról, népességről, így kicsi merítési lehetőségről beszélünk, remélem, az a csapat egy jó korosztály kifutása volt csupán.
– Mit gondol novemberi mérkőzés esélyeiről?
– Manapság ez roppant nehéz kérdés, hiszen nem tudjuk, a koronavírus mennyire kavar bele a két csapat életébe. Igaz, a válogatottnál nem húsz játékosban lehet gondolkodni, mint egy klubnál, ám sajnos nincsen annyi klasszisunk, hogy ne éreznénk meg egy-két fontosabb futballista kiesését. Hazai pályán a nézők előtt jó esélyünk lesz a győzelemre. Nagyon örülök, hogy a válogatott eljutott idáig, hiszen most újra minden adott a futball-lázhoz Magyarországon: következik egy fontos Eb-pótselejtező, a Ferencváros pedig a Bajnokok Ligájában világklasszisokat hoz Budapestre.
(mno.hu / Pajor-Gyulai László)
