Kovács Géza neve egybeforrt a sportiskolákéval. Egyrészt ő az Egri Városi SI igazgatója, másrészt a Sportiskolák Országos Szövetségének az elnöke. Tele van lendülettel, és sugárzik belőle az optimizmus. Jellegzetes, hogy nem fél attól sem, hogy a számítógépek világa elvonja a gyerekek figyelmét, hanem azt is a sport, a mozgás szolgálatába állítja.
Szekeres István • Meglepő információval szolgált Kovács Géza a beszélgetésünk elején, amikor elmondta, hogy Egerben 1957-ben hozták létre a városi sportiskolát. Hiszen csak 1963-ban lépett életbe az utánpótlás-nevelés egységes rendszere, amelyet a sport köznyelve egyszerűen sportiskolai rendszernek nevez. Az egriek tehát – gyaníthatóan szovjet mintára – megelőzték a korukat. De a rendszerváltással előállt, új sportfinanszírozási helyzet, mondjuk ki: az elszegényedés, kíméletlenül elbánt a szervezett utánpótlás-nevelés szisztémájával, összeomlott az egyesületi sportiskolák addig sikeresen működő hálózata.
De hát Egerben is elölről kellett kezdeni megint. A mai Városi SI 2001-ben jött létre, annak az igazgatója az aktuális interjúalanyunk, Kovács Géza. Az egriek tavaly már ötödször nyerték el az Év legjobb sportiskolája-címet. Mondhatni, a személyében igazán hozzáértő és sikeres szakembert választott elnökének a Sportiskolák Országos Szövetsége (SIOSZ).
– Azt a válságos időszakot, amelyet az egyesületi sportiskolák zömének nem sikerült átvészelni, elég sok városi viszont túlélte.
– Igen, mert az új anyagi körülmények között az egyesületek legalább a sikeres edzőket és felnőttsportolókat igyekeztek megtartani, kényszerből tehát lemondtak az utánpótlás-nevelés korszerű szervezeti egységének a finanszírozásáról. Az önkormányzatok a település egészét átfogó sportiskolákat még tudták támogatni, már hol mennyire. És meddig.
– Egerben is újra kellett kezdeni…
– Szerencsénk volt, mert miközben mi előremenekültünk, a sportot szerető városi közgyűlés is fogékony volt rá. Kiváló együttműködésben dolgozunk az önkormányzattal, mint ahogyan az oktatási intézményekkel is.
– Ha az anyagi háttér biztosnak mondható, akkor még szakmai alapok is szükségesek.
– Nálunk megvannak.
– Mi a titkuk?
– A sportiskolai létünk szellemisége. Hogy csak egy példát mondjak, van hét visszafoglalkoztatott edzőnk, akik a pályafutásuk normál, vagy kényszerű befejezése után szakemberként kívánták folytatni. Ez tehát afféle életpályamodell is, amely nyilván vonzó lehetőség, ráadásul ezek a fiatal szakemberek a maguk egykori helyi tapasztalatait viszik át a munkájukba. Egyben a saját mestereik felfogását és tudását örökítik át a jelenbe. Öt-hat sportággal elmentünk az óvodákba is.
– Ami eléggé általános ma már, nem?
– De a mi szakembereink önzetlenül foglalkoznak a kicsikkel, a szónak abban az értelmében, hogy nem maguknak akarnak kicsippenteni ügyes gyerekeket, hanem azzal a céllal, hogy közülük minél többen kezdjenek egyáltalán sportolni. Ha a srácnak nagyon nem tetszik a víz, az úszóedzőink nem akarnak mégis úszót faragni belőle, és megállapodnak, hogy melyik sportágat érdemes inkább ajánlani neki. A gyerekek aztán két hónapig ingyenesen próbálhatnak ki sportágakat. Megszólítjuk a szülőket is, mert szerintem mindig családban kell gondolkodni. Járnak is hozzánk futni, úszni, fitneszre vagy a konditerembe, és mi kedvezményeket adunk nekik.
– Többfrontos harcot folytatnak a gyerekekért…
– Nem pusztán értük, és azért, hogy magunkhoz láncoljuk őket. Mi tényleg azt tekintjük a fő hivatásunknak, hogy kivegyük a részünket a valóban sportoló ország felépítéséből. Tervezzük például oviolimpia megrendezését. De azt is úgy, hogy meghívunk rá más egyesületeket és a mi tizenegy szakosztályunkon kívüli, más sportágakat is. Nem egyszerűen magunknak akarunk sportolójelölteket toborozni, hanem minden gyerkőcnek valamilyen, a neki a leginkább megfelelő sportágat ajánlani.
– Ahhoz persze le kell győzni az ő akaratlan ellenállásukat is. Mert ahogy a klasszikusunk, Örkény István megállapította: könnyebb ásítani, mint nem ásítani, így könnyebb lezseren számítógépezni, mint edzésen, önmagunkat legyőzve, keményen dolgozni és izzadni.
– Most nagyon jó időszakot élünk, amely segíti a mindennapos mozgás terjedését. A magyar sportnak a soha nem látott méretű infrastruktúra-fejlesztése révén esztétikusabbak, vonzóbbak lesznek maguk a létesítmények. A tao-támogatás és a kiemelt sportágak kiemelt finanszírozása segítségével eljutunk oda például, hogy a szülőt ne rettentse vissza a létesítmény fürdőjének a rozsdás, alig működő csapja, s azért inkább ne engedje sportolni a csemetéjét. A számítógépek divatvilágától sem esem kétségbe. Azt az utat választottunk, hogy a gyermekek életében oly fontos segédeszközt állítsuk a sport szolgálatába. Meghirdettük a gyerekeinknek, hogy fotózzanak, videózzanak az edzéseken, versenyeken, mérkőzéseken. A produktumot osszák meg a közösségi portálokon. Mégpedig büszkén mutatva meg, hogy ez az én sportágam, ez történik benne, ilyenek vagyunk.
– És bejött?
– Működik a dolog.
– Akkor ez korszakalkotó ötlet! Annak a mintájára, hogy a vitorláshajó kapitánya ne gyűlölje az ellenszelet sem, hanem fogja be a vitorlájába.
– Pontosan.
– Lépjünk tovább! A SIOSZ leküzdötte már a saját, belső gondjait?
– Köztudomású, hogy kétféle sportiskola működik ma hazánkban. Az egyesületi és városi, illetve a köznevelési típusú. A kettő között az az alapvető különbség, hogy az előbbi helyi, önkormányzati támogatásból él, utóbbi pedig a MOB támogatását élvezi. Voltak nézetkülönbségek, hogy féltékenységről, netán irigységről ne is szóljak. De ez a nagy család rájött arra, hogy a tagjai egymást támogatva, mi több, egymást meghallgatva előbbre juthatnak. A SIOSZ szakmai konferenciái például nagyon tartalmasak, értelmesek. Módszereket cserélünk, mert közös a cél, a sportoló Magyarország.
– Azért megenged egy személyes ellenvéleményt?
Az Egri Városi Sportiskola támasza a Gárdonyi Géza Ciszteri Gimnázium
– Természetesen, hiszen beszélgetünk.
– Én változatlanul úgy érzem, hogy a köznevelési típusú sportiskola olyan, mint amikor a farok csóválja a kutyát. Hajdanában az egyesületiek kerestek maguknak bázisiskolákat, most megkülönböztetett iskolák sportágat, egyesületet.
– Nem látok ebben kivetnivalót.
– És az iskolaigazgató dönt?
– Ő.
– A többségük nem sportszakember…
– Ez igaz. De tételezzük fel, hogy ő is a legjobbat akarja, és hogy részese az adott térség sportos közgondolkodásának, mi több, szakemberek véleményére épít.
– Azért ez a dolog abszolút ikszközeli…
– Így van.
– Önöknek, Egerben van bázisiskolájuk?
– A Gárdonyi Géza Ciszteri Gimnázium.
– Az a köznevelési típusba sorolódik, és MOB-támogatást is kap?
– Igen, de pusztán ebből semmi olyat nem érzékelünk, ami káros lenne. Minden fiatal sportolónk részesül abból, amire a jobb sportteljesítményéhez és a tanulmányi előrejutásához szükséges, és azt gondolom, ez a legfontosabb.
