A Magyar Edzők Társasága Életmű-díjban részesítette Katona Gézát, a Tatabányai SC birkózóinak vezetőedzőjét az utánpótlás-nevelésben végzett, négy évtizedes, kiemelkedő munkájáért. Nem elégedett a mai fiatalok fizikai állapotával, de nem panaszkodik, hanem a maga módján mindent megtesz a javításáért.
Szekeres István • Az a furcsa helyzet állt elő, hogy az interjúban elhangzó első kérdésről illik magyarázatot adni. Mert az edzői életműhöz látszólag semmi köze annak, hogy a gyermek Katona Géza busszal járt-e edzésre.
Évtizedek óta ismerjük egymást. Azalatt azt is megbeszéltük egy alkalommal, hogy én annak idején a vakációim egy részét tatabányai rokonoknál töltöttem, és még az is megeshetett, hogy találkoztunk, mondjuk a mésztelepi Konzumban vagy a város bármely, közösnek mondható pontján, csak ugye nem ismertük egymást. Gondolatban bebarangoltuk a várost, és nagyon sok közös pontot találtunk.
Tatabányán persze jártak buszok, de nem emlékszem, hogy bármikor is buszoztunk volna. Ha például a VII-es telepről elmentünk a strandra, a „Cseribe”, vagy a felnőttek sörözni, a „Gyöpibe”, vagyis a Gyöpcsárdába, vagy azon is túl, a sportpályára, átvágtunk az erdőn, aztán már ott is voltunk, talán félórába telt.
Ezért van az, hogy tudtam: Katonáék jó messzire laktak az edzőteremtől. És ezért került az első kérdésbe a busz…
– Busszal járt edzésre?
– Néha, de akkor is csak elméletileg. Mert amikor anyám úgy gondolta, hogy ne kutyagoljak annyit, és adott pénzt buszjegyre, az a jegy bizony fagyivá alakult át. És jobb is volt gyalog, az oda-vissza összesen öt kilométer meg sem kottyant, és maga volt a buli, mert többen mentünk együtt, és végigmókáztuk az utat.
• Fotó: birkozoszov.hu
– A mai gyerekek közül gyalogol valaki az edzésre?
– Nem tudok róla. Sőt, olyan is akad, akit a szemközti lakótelepről, háromszáz méterről kocsival hoznak a szülei. Mert ugye a forgalom, az egyéb veszélyek… Részben persze megértem őket, de képtelen vagyok megbarátkozni a helyzettel.
– Mekkora a különbség a régi, gyaloglós tatabányai gyerekek és a mostaniak edzettsége között?
– Ég és föld. Miután gyakran megyünk el iskolákba a sportággal, azt tapasztalom, hogy mondjuk harminc srác között öt-hat normál testalkatú van, a többi vagy csenevész vagy túlsúlyos, gyenge fizikai mutatókkal.
– Ez azért nagyon ciki.
– Hát, az. De a sportszakembernek nem az a dolga, hogy panaszkodjon, hanem hogy ússzon az ár ellen. Átalakult a munkánk, eggyel több lett benne az öröm, a szépség. Mert a gyerekeket először – elég mélyről – fel kell hozni olyan fizikai és lélektani színvonalra, hogy élsport űzésére egyáltalán alkalmas legyen. És tényleg élmény látni, ahogyan hétről hétre erősödnek, izmosodnak, keményednek, strapabíróvá válnak.
– Örömmel hallom. Engem is erősít, mert régóta mondom, írom, hogy emberek, ne sajnáljátok a pénzt az élsporttól, mert az egyesületben sportolók kilencven százaléka fiatal, gyerek, és csak a töredékükből lesz válogatott, aki persze már pénzbe kerül, de a túlnyomó többség „csak” edzettebb, egészségesebb, ügyesebb, életrevalóbb lesz. Az utánpótlás-nevelésnek tehát nagyon jelentős népegészségi funkciója van.
– Tökéletesen egyetértek. Hozzáteszem viszont, hogy éppen ezért van szükség nagyon felkészült szakemberekre, akik a kor kihívásainak maximálisan megfelelnek. A tatabányai birkózásban fordulatot jelentett, amikor Gubicza Antal személyében testnevelő tanár lett az edző, mert egészen más szemléletet, szakmaiságot hozott a sportágba. Vagy Sági József, aki a gimnáziumban volt testnevelő, sokat tett a küzdősportokért, párhuzamosan dolgozva a birkózásban és a cselgáncsban, végül az utóbbiban horgonyzott le, és lett később a dzsúdószövetség főtitkára. Azért volt az más, mert a régi időkben általában az öreg versenyzők tanítgatták a fiataloknak a fogásokat, nem volt komplex a felkészítés.
– A tatabányai birkózás megteremtésében főszerepe volt bizonyos Katona Istvánnak…
– Ő volt az édesapám. Az nem véletlen tehát, hogy a bátyámmal együtt mi is birkózni kezdtünk, de nekem például nem volt az edzőm. Amikor kezdtem, ő a tatai szakosztályban dolgozott, és még nagyon fiatal voltam, amikor elvesztettük.
– Fiatalon lett edző is.
– NB II-es csapatunk volt, öten-hatan félállásban dolgoztak a bányában, jelentős munkaidőkedvezményt kaptak az edzésekre, feljebb azonban nem jutottunk. Amikor aztán Tóth Tamás, a későbbi Eb-bronzérmes eligazolt tőlünk, 1976-ban szélnek eresztették a csapatot. Géth Edével együtt vettük át a szakmai irányítást. Éppen negyven éve… Összeszorított fogakkal láttunk neki, elmentünk iskolákba, bemutatni a sportágat, megfigyeltük a gyerekeket, ami akkoriban azért még nem volt általános. És persze tanultunk. Én hét évet szántam rá, egy év segédedzői, kettő oktatói kurzus, majd négy év TF szakedzői.
– Az eredmények hamarabb jöttek…
– Szerencsére, elég gyorsan jött a visszaigazolás, hogy jó úton járunk. Négy-öt év alatt szinte a semmiből lettek serdülőbajnokaink, volt Ifjúsági Barátság Verseny-szereplőnk, mígnem 1990-ben a szombathelyi serdülő-világbajnokságon négy versenyzőnk is szőnyegre léphetett. A csúcsra azonban 1985-ben jutottunk el, Takács János révén. A bolognai ifjúsági Európa-bajnokságon aranyérmet nyert kötött- és szabadfogásban is.
– Hogy annak mekkora híre lett, azt én is tanúsíthatom. A világszövetség hivatalos kiadványába, a FILA-dokumentumok címűbe tőlem kértek írást: mutassam be azt a versenyzőt, aki hosszú évtizedek után először nyert világversenyt mindkét fogásnemben.
– Hát, igen. János lett aztán a tatabányai birkózás első olimpiai szereplője, Szöulban a negyedik helyen végzett kötöttfogásban, és még Barcelonába is eljutott.
– Most mi van vele?
– Edzőként dolgozik nálunk. Mindig is tatabányainak vallotta magát, sőt, igazi lokálpatrióta; itthon van.
– A rendszerváltás időszaka padlóra küldte a várost, megszűnt a bánya, a cementgyár, az alumíniumgyár… A birkózás hogy vészelte át?
– Nagyon nehezen. Nem volt pénz arra, hogy versenyekre járjunk, csak az országos bajnokságra jutottunk el. Pedig akkoriban érett be egy kiváló nemzedék.
Kedvenc tanítványokkal, az edző jobbján álló Réczi Bianka a jövő héten a junior Eb-n szerepel • Fotó: Facebook
– A sportág viszont elismerte, hiszen kinevezték a serdülőválogatott edzőjének.
– Nagy megtiszteltetés volt, én edzhettem olyan későbbi klasszisokat, mint Berzicza Tamás, Deák-Bárdos Mihály, Ritter Árpád, és vezethettem a csapatot a ’91-es világbajnokságon, a kanadai Almában. Aztán hét évig dolgoztam edzőként Svájcban, egy Luzern mellett klubban, és csak ’98-ban tértem haza. Mert itt a helyem, és változatlan lendülettel dolgoztam tovább.
– Már emberibb körülmények között?
– A megkönnyebbülést hozó, nagy változás 2009-ben történt, amikor korszerű, új edzőtermet kaptunk. Vettünk mikrobuszt, afféle kihelyezett szakosztályt alapítottunk Tatán és Szárligeten, Koller András, illetve Ungi Lajos vezetésével, ők már az új – főiskolát végző, illetve végzett – nemzedék. Mi, Turák Pállal és Takács Jancsival Tatabányán tesszük a dolgunkat. Az egyesület elnöke, Sámuel Botond a tanítványom volt, de birkózott a polgármesterünk, Schmidt Csaba is. Nem élvezünk kiváltságokat emiatt, de jó szívvel adják, amit adni tudnak.
– Ne feledkezzünk el arról sem, hogy négy év óta a veteránválogatott gazdája…
– Hát, igen… Haladok a korommal.
