Óriási kedvenc volt a Ferencvárosban. Szórta a gólokat, a magyar futball történetének legjobban fejelő csatárai közé tartozott és az Ajax labdarúgójaként holland bajnok is lett. Fischer Pál azon kevesek egyike, akik a sportnapilaptól 10-es osztályzatot is kaptak egy mérkőzésen. Öt éve edzőként tért vissza a Fradihoz.
Fischer Pál (fotó: Bach Máté)
Ha azt mondom, 1990. október 19., Videoton, beugrik, mi történt akkor?
– Azon a meccsen szereztem négy gólt és kaptam a tízes osztályzatot. Még arra is emlékszem, hogy a Nemzeti Sport újságírójaként éppen ön adta ezt a tízest.
– Én pedig arra emlékszem, hogy a meccs után várt az öltözőfolyosón, hogy első kézből tudja meg, hányast kapott. Ennyire érdekelték az osztályzatok?
– Minden focista nézte másnap, elvégre akkor csak a sportlapból értesülhettek azok, akik nem voltak kint a meccsen, hogy részletesen mi történt ott, ki hogyan játszott.
– Tudom azt is, bántotta, hogy a címlapon is csak három és fél gólt írtunk.
– Bosszantott, mert az MLSZ és az MTI is nekem adta a negyedik gólt, csak a Sport írta öngólnak, mert beleért egy védő a labdába. Ám végül is az elismerést megkaptam, és a győzelem volt a legfontosabb.
– Nem ritkaság, de igaz, hogy az egész családja nagy fradista volt?
– Az egész rokonság. Édesapám az NB III-ban játszott, sérülés miatt korán abba kellett hagynia, és mondogatta, hogy majd a fiának sikerül az, ami neki nem: focista lesz a Fradiban. Nekem ilyen céljaim nem voltak, egész egyszerűen imádtam játszani, és Pilisszántón reggeltől estig rúgtuk a labdát. Tizenhat éves voltam, amikor egy meccs előtt begördült a faluba egy fehér Mercedes, hatalmas feltűnést keltve. Kiderült, hogy Vincze Géza, a Fradi utánpótlás-vezetője jött el. Nyolc-egyre nyertünk, mind a nyolc gólt én rúgtam.
– Az életrajza szerint akkor az Építők játékosa volt.
– Ott a serdülőben játszottam vasárnap délelőttönként, délután pedig hamis igazolással a Pilisszántóban a megyei felnőtt bajnokságban. Vincze Géza közölte, holnaptól mehetek a Fradiba. Nem volt könnyű naponta bejárni a Népligetbe és vissza, ráadásul senkivel sem tudtam megbeszélni a dolgaimat. A szüleim elváltak, a nagyszüleim neveltek, ők pedig kicsit sem konyítottak a futballhoz. Hamar az ifi egyben találtam magamat, majd amikor nyolcvannégyben Vincze Géza lett a felnőttek vezetőedzője, felvitt a felnőttkeretbe. Azt sem tudtam, hogyan köszönjek például egy olyan istennek, mint Ebedli Zoltán.
– Már akkor is remekül fejelt?
– Igen. Még iskolába jártam, amikor elvittek egy atlétikai versenyre. Mondták, fussak két kilométert, de azt feleltem, fusson, aki ezt kitalálta. Erre javasolták a magasugrást. Megnéztem, hogyan kell, és életem első ugrásával átvittem a 182 centit.
– A Ferencváros a kiesés ellen harcolt akkor, majd utána sem volt túl sikeres, ön viszont gyorsan népszerű lett. Minek köszönhette?
– A tavasszal Zalaegerszegen csereként győztes gólt lőttem, ezután bekerültem a kezdőcsapatba, többször is eredményes voltam, talán ezért szerettek meg a szurkolók. Aztán jött Dalnoki Jenő, aki nagyon kemény ember volt. Eleinte játszottam nála, de nem jöttek a gólok, ő pedig jobbnak látta, ha pihenek, és bevonultatott fél évre katonának. Ezután Rákosi Gyulánál stabil tagja lettem a csapatnak, jól ment a játék, idényenként tíz felett volt a góljaim száma.
– Váratlanul érte az Ajax ajánlata?
– Mondhatni, bár korábban érkezett megkeresés német és görög csapatoktól is. Kupadöntőt játszottunk a Honvéddal, és valaki mondta, itt van Leo Beenhakker az Ajaxtól, de semmi több. Kikaptunk, elmentünk az éjszakába, és amikor hajnali fél négykor hazamentem, mondta a feleségem, hogy a Fradi vezetői égre-földre keresnek, reggel kilenckor az egyik szállodában kell lennem. Kicsit aludtam, odamentem kilencre, tízkor már az Ajax játékosa voltam.
Az első nyolc meccsén hét gólt szerzett, közönségkedvenc lett, végül tizenöt mérkőzésig jutott, és maradt a hét gól a neve mellett. Mi okozta a visszaesést?
– Már az első meccsemen betaláltam Hágában, majd hazai pályán a Vitesse ellen is, sőt a mérkőzés embere lettem. Teljesen új világba csöppentem, ahol minden csak a futballról szólt. Másként étkeztünk, mint itthon, amíg ott voltam, négyszer kaptunk új formaruhát, szponzorautókkal kellett megjelenni, hihetetlenül más és profi környezet vett körül. Az első két hónapban, amíg szállodában laktam és nem volt kocsim, minden nap Dennis Bergkamp jött értem, ő vitt el az edzésekre. A gondot az okozta, hogy engem a sérült svéd válogatott, Stefan Pettersson helyére vittek kölcsönbe, és amikor meggyógyult, kezdték visszaépíteni a csapatba, én pedig kiszorultam a kezdőből, és éreztem, őt favorizálják.
– Olyat is olvasni, hogy mentálisan feladta a harcot a posztjáért, meg ragaszkodott a pacalpörkölthöz.
– Ezek marhaságok, egyáltalán nem igaz.
– Miért jött vissza a Fradiba, amikor maradhatott volna Hollandiában is?
– A Roda nagyon szép ajánlatot tett, de nemet mondtam, mert akkor, 1990 nyarán Nyilasi Tibor lett a Fradi edzője, aki az én szememben az isten volt, és vele akartam dolgozni. Az első meccsünkön öt-nullra győztünk Újpesten, az idény végén Magyar Kupát nyertünk, szóval szép évünk volt annak ellenére, hogy Tibivel másfél hónapig nem beszéltünk egymással. A Vidi elleni említett mérkőzés után a közönség az ő nevét skandálta, én pedig viccnek szánva megjegyeztem, hogy én rúgtam négy gólt, mégis őt éltetik, mire ő megsértődött. Amikor a taktikai értekezleteken mindenkinek felvázolta a feladatát, hozzám érve csak annyit mondott, a Fischer mindent tud… Szilveszterkor az egész csapat elment a lakására, és végül ott kibékültünk.
– Akkor a bajnokság után nem emiatt ment el Siófokra.
– Nem. A Fradinál új csapatot építettek, láttam, nem igazán számítanak rám, Siófokra pedig érkezett egy pénzes német, aki válogatott játékosok sorát vitte oda, és nekem is vonzó ajánlatot tett. Jól ment a csapatnak, a télen azonban a német megüzente, hogy elfogyott a pénze. A tavasszal nem túl nagy kedvvel játszottunk, de így is a negyedik helyen végeztünk, én pedig a váci Orosz Ferenccel közösen gólkirály lettem. Talán emiatt is hívott a Honvéd és Verebes József, neki azonban nyolc meccs után mennie kellett, az őt váltó finn Martti Kuusela pedig azt mondogatta, nekem az olasz bajnokságban lenne a helyem, ám zömmel a kispadra ültetett – így lettem nemcsak holland, hanem magyar bajnok is.
– Egy-egy év még Siófokon és Sopronban, majd kettő a Vasasnál. Ezekre hogyan gondol vissza?
– Az első kettő lényegében mentőövnek felelt meg, a Vasasnál viszont otthonra találtam. Nagyon jó volt a közeg, remekül éreztem magamat. Csak azért mentem el, mert az Eszéktől anyagilag roppant kecsegtető ajánlatot kaptam, gondoltam, harmincegy évesen keresek még egy kis pénzt. Nem jött be, mert nem fizettek. Feljelentettem őket, az egyéves kihagyás viszont a profi pályafutásomnak véget is vetett.
– Alacsonyabb osztályokban még játszott, és feltűnő, hogy a nógrádi Magyargécen három évet is eltöltött.
– Az szép történet! Egy öregfiúknak rendezett gálán beszéltek rá, hogy játsszam a hatszáz lakosú falu megyei másodosztályú csapatában. Az NB III-ig értünk el, a Magyar Kupában pedig tizenhat közé jutottunk. Amikor ott fogadtuk a Vasast, a helyiek Illovszky Rudi bácsit hintón vitték körbe a faluban, és több meccsünkre ezerkétszázan jöttek el a megye más pontjairól is.
– Ennek már másfél évtizede, azóta eltűnt a futballból. Mi történt?
– Belementem egy balsikerű fuvarozó vállalkozásba, utána pedig tengtem-lengtem. Öt éve viszont a Fradi utánpótlásában dolgozom, most éppen a tizenhat évesek mellett Lisztes Krisztiánnal és Jordáki Norberttel. Nagyon szeretem ezt a munkát, és jó érzés, hogy a srácok tudják, ki voltam én a Ferencvárosban.
(mno.hu / Pajor-Gyulai László)
