A múlt hónapban tanítványa, Szatmári András kardvívó egyéniben ezüstérmet szerzett a budapesti világbajnokságon. Ennek apropóján Gárdos Gábor mesteredzővel beszélgettünk az elveszített fináléról, az olimpiáról és a közös munkáról.
Gárdos Gábor
– Szatmári András ezüstérmet szerzett a budapesti világbajnokságon. Hogyan vívott a tornán?
– Általában csak az aranyéremmel vagyok megelégedve, de most nem volt hiányérzetem. Jól vívott. Az idény során azért voltak mélypontjai, de a világbajnokságra összeállt minden
-Min múlt a dél-koreai Oh Szang Uk elleni döntő? Mit kellett volna tennie, hogy nyerjen?
-Az utolsó meccsét 8–4-ről veszítette el, és nekem rögtön az ugrott be, hogy két éve, Lipcsében pedig 8–4-ről nyert a dél-koreai Gu Bon Gil ellen. A vívásban ez előfordul. Ha kicsit szerencsésebb, nyerhetett volna most is, ugyanis éppen 8–4-nél, és 9–5-nél kisebb technikai hiba csúszott a kivitelezésbe, úgy érzem, ott fordult meg a kocka. De legyünk korrektek, a mostani dél-koreai ellenfele is remekül vívott, és megérdemelte már az egyéni világbajnoki címet.
– Az amerikai világranglista-vezető Eli Dershwitz elleni győzelem kiemelkedő eredmény volt?
– Nem igazán, mert az amerikai papíron sem feltétlenül esélyesebb Andrisnál, aki sokkal komolyabb vívó nála, függetlenül a világranglista-helyezéstől. Idén már korábban is vívtak egymás ellen májusban, a moszkvai Grand Prix-n. Akkor ugyan Derschwitz nyert 15–13-re, de Andris sérülten versenyzett, és már akkor is úgy gondoltam, hogy egészségesen legyőzné.
– Melyik volt a legjobb asszója a hazai világbajnokságon?
(fotó: MTI/Illyés Tibor)
– Az iráni Mojtaba Abedini elleni elődöntő, amelyen nagyon szépen vívott, és az első asszója a grúz Mikheil Mardaleishvili ellen, aki folyamatosan csapkodott, nagyon kellemetlen ellenfél volt. Az első győzelem és a hazai környezet, a szurkolótábor láthatóan feldobta Andrist.
-Nem volt sok az elődöntő előtti három órás pihenő? Ilyenkor mennyire nehéz újra felpörögni?
-Mivel az elmúlt években sokszor kerültünk hasonló helyzetbe, hozzá vagyunk szokva az ilyesmihez, már rutinból megoldjuk. Ilyenkor rengeteget segít Bodnár József masszőr, és a hazai világbajnokságon egy komplett csapat segített minket, sportpszichológussal és dietetikussal kiegészülve. Igyekeztünk kihasználni a hazai pálya lehetőségeit és előnyeit, mert a külföldi versenyeken általában csak a masszőrrel dolgozhatunk. És ilyenkor az is dolgozik bennünk, hogy ha már az elődöntőbe jutottunk, akkor jó helyen vagyunk.
-Milyen volt a hangulat az elveszített döntő után? Mennyire voltak csalódottak?
-Nyilván egy elveszített finálé után az embernek nem jó a kedve, de ahogy Andris lejött a pástról, mindkettőnknek ugyanaz jutott eszébe, amit már említettem is, hogy két éve ő nyert 8–4-es hátrányból. Nem voltunk elkeseredve, mondtam is neki, hogy ne aggódjon, lesz ő még világbajnok.
– Mi a helyzet a jövő évi olimpiával?
Oda elsőként is csapatban kell kijutni, a magyar válogatott pedig jól szerepelt a világ- és az Európa-bajnokságokon, így jelenleg második helyen áll a világranglistán, márpedig az első négy helyezett automatikusan kijut Tokióba. Ez alapján kilencven százalék, hogy kint van. Ugyan négy világkupa-verseny még hátravan, de eddig már óriási lépést tettek a kijutásért.
– 2016 óta dolgoznak együtt Szatmári Andrással. Milyen a közös munka?
– Andrist gyermekkora óta ismerem, serdülő korában már voltam a szövetségi edzője, így nyugodtan mondhatom, hogy végigkövettem a pályafutását. Ezért aztán nem is volt nehéz elkezdeni a közös munkát, mert nem okoztunk meglepetést egymásnak. Az én csapatomban több jó vívó is volt, Andris pedig gyorsan beilleszkedett közéjük. Szerintem remekül kiegészítjük egymást, ha nem megy a vívás, akkor is. De kérdezze meg őt is, szerintem ugyanezt fogja mondani!
– Miben változott, amióta együtt dolgoznak?
– Volt benne egy természetes igény a technikai fejlődés felé, és tudta rólam, hogy én technikás vívást oktatok. Másrészt jól egymásra találtunk, megvan köztünk a harmónia. Ugyanakkor nem volt egyszerű elkezdeni a közös munkát, mert Andris előző mestere, Szabó Bence nekem nagyon jó barátom. Ez nem volt könnyű helyzet, de azzal kezdtük, hogy kitűztük a célokat magunk elé, mint egy alapot, ami a mai napig megvan.
– Ön hogyan lett edző?
– Amikor versenyzőként abbahagytam a vívást, tíz évre eltávolodtam a sportágtól, és Szigetszentmiklóson dolgoztam a cukrászdánkban. Egyik nap bejött az egyik volt csapattársam, aki vívóklubot vezet a városban, és az ő unszolására tértem vissza a kilencvenes évek végén. Aztán ahogy ez lenni szokott, ott is ragadtam.
(MET / Vincze Szabolcs)
