Távolugrásban a 830 centis magyar csúcsa hosszabb életű Bob Beamon legendás és régebbi Mike Powell jelenlegi világrekordjánál, s az a bizonyos 1985-ös eredmény a múlt heti dohai atlétikai vb-n még mindig a negyedik helyre lett volna jó. A Testnevelési Egyetem Atlétikai Tanszékét vezető Szalma László az 1980-as moszkvai olimpián 22 évesen negyedik, az 1988-as szöuli játékokon hatodik lett. Az egyik nagy vesztese annak, hogy 1984-ben a magyar sportolók nem utaztak el Los Angelesbe, amit akkor megsiratott, és a döntés még most is dühöt vált ki belőle.
Szalma lászló (fotó: Teknős Miklós)
– Jó ötlet volt Katarnak adni a vb-t?
– Mindenkiben voltak kétségek, hiszen egy kivételesen hosszúra nyúlt szezon végén, nagy hőségben rendezték meg, igaz, a stadionban megoldották a hűtést. Az eredmények pedig végül nem igazolták az aggodalmakat, rengeteg kiváló teljesítményt, óriási versenyeket láthattunk. A maratonfutók és a gyaloglók kétségkívül rosszul jártak a nagy meleggel, s a többpróbázóknak is komoly megpróbáltatást jelentett a kétnapos versenyük. Ha ezt nézzük, jogosak a kritikák Dohával szemben. Összességében viszont egy új térség is közel került az atlétikához, és valamikor ezt a régiót is meg kellett bombázni egy vb-vel.
– Feltételezem, hogy a távolugráson különösen rajta tartotta a szemét.
– Hogyne, követtem a férfiak és a nők versenyét is, még a selejtezőt is. A férfiaknál a jamaicai Gayle a selejtezőből az utolsó ugrásával az utolsó helyen, 789 centivel került be a döntőbe, ahol aztán nagyon odavágott, 869 centivel nyert, amire nem gondoltam. S ha egy kicsit szakmázhatok, érdekes, hogy mennyire a kondicionális képességek fejlesztésére feküdt rá a világ. Főleg az amerikaiakra jellemző, hogy van sebesség, van erő, de a technika az minimális náluk. Pedig az atlétika és benne a távolugrás türelemjáték, a versenyzőket fel kell építeni, meg kell tanítani nekik a technikát. Ha valaki hanyatt dobja magát vagy a keze előbb ér a homokba, akkor ott sok centi elmegy.
– A vb-n akadt két nagyon fura eset, és az egyikben mi is érintettek voltunk. Kalapácsvetésben a lengyelek megóvták Halász Bence legnagyobb, első dobását, s ugyan versenyzőnk megtarthatta a bronzérmet, Nowickit is harmadik helyezettként könyvelték el. 110 méter gáton pedig a spanyol Ortegának is bronzérmet adtak, akit a harmadik helyen haladva meglöktek a döntőben, de csak ötödikként ért célba. Ezekről mit gondol?
– Nem lett volna szabad ilyen döntéseket hozni. Ha a verseny közben a bírók azt mondják, hogy Halász Bence rálépett a dobókör szegélyére, akkor azt el kell fogadnunk. No de utólag így dönteni? És egy olyan versenyzőnek is bronzérmet adni, aki majdnem ötven centivel kisebbet dobott? Az eredményhirdetés után a lengyel fiúval nem is nagyon álltak szóba a többiek. Ami pedig a gátfutást illeti, ha tíz év múlva valaki megnézi a hivatalos végeredményt, azt látja majd, hogy az egyik harmadik helyezettnek rosszabb az időeredménye, mint a negyediknek. A nemzetközi szövetség elnöke, Sebastian Coe azt hirdeti, hogy versenyzőbarát, ez rendben is van, a szabályokat azonban nem lenne szabad felrúgni, ennek nagyon rossz üzenete van. Egyik eset sem volt egyszerű, de az atlétikának egyik nagy értéke a szabályok precíz, pontos betarthatósága, alkalmazása – csak a másodpercek, centiméterek döntsenek!
– Kanyarodjunk vissza a távolugráshoz. A 830 centis országos csúcsával még most is negyedik lett volna, mi több, csak négy centivel maradt volna le a dobogóról.
– Az 1968-as olimpiától a mai napig igaz, hogy nyolcméteres eredménnyel a világversenyeken ott lehet lenni a döntőben. Mindig voltak nagy egyéniségek, mint Bob Beamon, utánuk Carl Lewis és Mike Powell, mögöttük pedig külön verseny zajlott. Az első atlétikai vb-n, 1983-ban Helsinkiben úgy lettem negyedik, hogy ugyanúgy 812 centit ugrottam, mint Mike Conley, aki a második legjobb eredményével előzött meg. De én örültem a negyedik helynek is, és az 1980-as moszkvai olimpián is, ahol 813 centis magyar csúcsot értem el. Azon a versenyen a lengyel Jaskulka is éppen ennyit ugrott, ám a második legjobb eredményemmel én végeztem előbb. A legszorosabb versenyem amúgy nem ezek voltak, hanem az 1985-ös pireuszi fedett pályás Eb. Ott az aranyéremről az döntött, miután Pálóczi Gyuszinak és nekem is 815-ös és 801-es ugrásaink voltak, hogy neki a harmadik legjobb 792, nekem 790 centi volt. Ám nem sajnáltam tőle az Eb-aranyat, nekem addigra már volt kettő, és egyébként is nagyon jó barátok, minden versenyen szobatársak voltunk.
– Miért éppen távolugró lett?
– Ifiként tizenöt magyar bajnoki címet szereztem, a távolugrás mellett 100 méteren, 110 méter gáton, rúdugrásban, tízpróbában, és váltókkal is tudtam győzni. A Vasasban Schulek Ágoston volt az első edzőm, akinél sokoldalú képzést kaptam, de ő rúdugró volt, és először nekem is rudat adott a kezembe. Ez azonban akkor kicsit macerás szám volt. A versenyek előtt először el kellett mennem a Széna térre tehertaxiért, onnan a Vasas pályára, ahol felpakoltuk a rudakat, irány a verseny, és verseny után vissza is kellett vinni. A távolugráshoz pedig csak egy szöges cipő kellett, ami belefért a táskámba. De persze az is lényeges volt, hogy a legjobb korosztályos eredményeimet mégiscsak távolugrásban értem el.
(A teljes interjú az “mno.hu” oldalon olvasható.)
