Liverpoolba is eljutott, ma focisuli igazgató Kozma István

Fiatalon fedezte fel az Újpest, Temesvári Miklós hívta a nyolcvanas évek végén a zseniktől hemzsegő lila-fehérekhez, de a salgótarjáni középpályás Törőcsikék között is kiharcolta a helyét a csapatban. A Liverpool történetének első magyar mezőnyjátékosa a Mészöly Focisulinál szakmai igazgatóként dolgozik, rálát a magyar futball problémáira és nem rejti véka alá a véleményét.

Kozma István (fotó, nso/Török Attila)

Hat éve kinevezték az Újpest edzőjének. Nem hiányzik az első osztály? Élvezi a munkát a Mészöly Focisuliban?
– Nagyon. Már a focisuli alapításakor is ott voltam, a szívemhez nőtt az egyesület. Mivel máshol voltam főállásban, a kezdeti időszakban rúgótechnikai képzéssel, fejlesztéssel segítettem, később felkértek szakmai igazgatónak. Februárban leszünk tízévesek, az U6-os korosztálytól az U19-esekig több száz gyerekkel foglalkozunk. Már az óvodákban elkezdjük a kiválasztást.

– A 80-as, 90-es években vagy most érvényesülnek könnyebben a fiatalok?
– Rengeteg jó játékos volt abban az időben is, és ezzel nem a mostaniakat akarom bántani. Hemzsegtek a tehetségek, talán több fiatal kapott lehetőséget, mint ma, de ne felejtsük, akkor még kívülről fújták az emberek a játékosok nevét, mivel alig volt idegenlégiós, és a futballisták jelentős része is hosszabb ideig szolgálta a csapatát. Ugyanakkor az is igaz, hogy ma már sokkal több a külföldi játékos az ­NB I-ben, egyre jobban kiszorítják a magyar tehetségeket – persze ez sokszor nem az ő hibájuk. Régebben talán jobban tisztelték az idősebb játékosokat, ennek következtében jobban működött a csapategység és a fegyelem. Nem véletlen, hogy minden csapatnak volt egy vagy több vezéregyénisége, és a pályán az volt, amit ők mondtak. Azt hiszem, hogy ez sok helyen hiányzik manapság.

Temesvári Miklós (fotó: JochaPress)

– Annak idején mesteri szabadrúgásgólokat lőtt. Ez ösztönös képesség vagy elég gyakorolni?
– Mikor Salgótarjánból leigazoltak Újpestre Törőcsikék közé, testközelből érzékeltem azt a szintet, amit el kell érnem ahhoz, hogy a céljaimat megvalósíthassam. Márpedig voltak céljaim: stabil kezdőember akartam lenni Újpesten, be akartam kerülni a válogatottba, és külföldön is ki szerettem volna próbálni magam. Úgy éreztem, van dolgom bőven, ezért sokat gyakoroltam edzések előtt és után is. Ha az újpesti stadion régi salakos pályája melletti fa rúgófal beszélni tudna… Azért gyakoroltam rengetegszer a szabadrúgásokat, mert azt gondoltam, hogy ha van egy pluszképességem, az mindenhol csak jól jöhet. Bátran mondhatom, hogy ez is nagyban segítette a pályafutásomat. Nem volt könnyű odakerülni a pontrúgásokhoz, mivel iszonyú technikás játékosok voltak Újpesten. A pontrúgást is meg lehet tanulni, „kis” tehetség, rengeteg gyakorlás, sok lemondás és persze szerencse is kell hozzá.

– Könnyű volt bekerülni az Újpesti Dózsába?
– Régebben sokkal jobban érvényesült a hierarchia az öltözőben. Igyekezni, viselkedni és teljesíteni kellett ahhoz, hogy elfogadjanak. Persze a csapatba kerülés sosem egyszerű, a jó teljesítmény mellett szükség van szerencsére is. Temesvári Miklós dobott be a mély vízbe, amiért örökké hálás leszek neki.

– A Bordeaux elleni 1988-as ­UEFA-kupa-meccs volt a sorsfordító a pályafutásában, legalábbis az egyik. Akkor fedezték fel a franciák?
– Nagyjából igen. Sajnos mindkét meccset elveszítettük 1-0-ra, de egész jól ment a játék. Nem mondom, hogy egyszerű volt elszerződni külföldre, főleg abban az időben, de mindig szerettem a kihívásokat.

– Nem akarta elengedni az Újpest?
– Nehezen született meg a megállapodás, sok pénzt kért értem a klubom. A Bordeaux már a fél szezon után vitt volna, de a vezetőség nem akart elengedni, mert a bajnokságban nem mentünk valami jól. Előszerződést kötöttünk, végül csak nyáron kerültem ki. Relatíve sok pénzt fizettek értem, ebből az összegből bevásárolt az Újpest, nem véletlenül nyerték meg a bajnokságot a következő szezonban. Ilyen értelemben talán én is hozzájárultam valamennyire a bajnoki címhez.

(a teljes interjú az mno.hu/sport oldalain olvasható)