Sokan azzal büszkélkednek, hogy ők bizony nem tartják nyilván a születés- és névnapokat sem. Pedig ezek az évfordulók sokszor jó szolgálatot tesznek. Mérföldkövekké erősödnek, olykor megállásra is kényszerítik azokat, akiket érdekelnek a dátumokhoz kötődő történetek.
A kivételes sakkoktató, Papp Béla (fotó: Tompa János)
Ma, 2020. április 29-én például emlékezzünk egy kivételes emberre! Egy sakkoktatóra, akit Papp Bélának hívtak, és aki éppen száz esztendeje született bele egy hatgyermekes, szerény sorsú családba. Hétévesen ismerkedett meg a sakkjátékkal, amelynek oktatására felnőtt éveinek többségét teljes mértékben feláldozta. Béla bácsi – mert Ő minden sakkozónak a Béla bácsija volt! – 1956-ig a MÁV-nál dolgozott mérlegképes könyvelőként, de akkor egy átszervezésnek köszönhetően „szabadon igazolhatóvá” lett.
Ő pedig húzott egy merészet és korábbi életformáját feladva, belevetette magát a tehetséges gyerekek felkutatásába. Angyalföldön az akkori Thällmann (ma: Fiastyúk) utcai általános iskola volt a bázisa. Fáradhatatlanul tartotta Budapest XIII. kerületében a szimultánokat, ahonnan azután kiemelte a tehetségesnek tartott fiúkat és lányokat. Kivételes érzékkel és hatásfokkal válogatott, amit a folyamatos toborzókon kiszemelt lurkókkal később elért, páratlan eredményességgel bizonyított is.
Az Angyalföldi Sportiskola (ASI) sakkcsapatát már 1957 őszén benevezte a létraverseny legalsó fokára, a kerületi II. osztályú bajnokságba. (Később, 1959-ben életre hívta fiókcsapatát, a Józsefvárosi Sportiskolában.) Az ASI-ban nevelt tanítványai minden évben feljebb léptek egy-egy osztállyal, így 1963 őszén már a felnőtt országos csapatbajnokság I. osztályában bizonyíthatták tehetségüket, szorgalmukat, felkészültségüket. Béla bácsi akkoriban érettségiző átlagkorú legénysége simán bennmaradt az Ob I-ben, mire a “nagyhatalmú” sportvezetők 1964-ben feloszlatták a továbbra is Ob I-es jogosultsággal rendelkező ASI-t, ahogy Béla bácsi nevezte az „Asivárost”.
A hétfő reggeltől vasárnap estig csak és kizárólag a sakkoktatásnak, a tanítványainak élő, végtelenül kedves Béla bácsi keze alól nagyon komoly sakkozók hosszú sora került ki. Adorján András olimpiai bajnok, későbbi világbajnokjelölt és Faragó Iván nemzetközi nagymesterek tőle kapták az alapokat, miként a női nemzetközi nagymester, a hétszeres ezüst és négyszeres bronzérmes olimpikon, Verőci Zsuzsa is pályafutása első két évében élvezhette Béla bácsi emberi és szakmai támogatását.
A nagymesterek mellett Tompa János, Nagy Ervin, Geszosz Pavlosz és Petrán Pál nemzetközi mester lett, mögöttük pedig erős mesterek és mesterjelöltek adták a stabil hátországot. A legeredményesebb hölgyeket is említsük meg: Gombás Judit, Kmetovics Erzsébet és Nyárasdy Sarolta is az ő támogatásával vett repülőrajtot.
Kristálytiszta és következetesen betartott elveire, gondolkodásmódjára jellemzésül egy rövid történet. 1962-ben az ASI már az Ob II-be küzdötte fel magát, amikor jelentkezett nála Kiskunfélegyházáról a később sakkolimpián bajnok magyar válogatott tagja, az akkor 14 éves Vadász László. Ő szeretett volna az ASI-ba igazolni, Béla bácsi viszont köszönettel elhárította a nyilván komoly erősítést ígérő Vadászt azzal, hogy nem fog mások tollaival ékeskedni. Így kizárólag saját nevelésű iskolásokkal érkezett meg 1963 tavaszán az ASI a felnőtt élvonalba, amelyet miután egy év sikeres helytállása eredményeként nem estek ki a legjobbak közül, ( a tizennégyes mezőnyben a 11. helyen végeztek) 1964 nyarán parancsszóra oszlattak fel. Az irigyeket irritálta a világszenzáció!
Béla bácsi az oktatás, játékosai versenyeztetése és rengeteg ügy (volt idő, amikor öt csapatot működtetett párhuzamosan!) intézése mellett a saját versenyzését elhanyagolta. Így csak a JOSI, majd az ASI megszüntetését követően játszott aktívabban. Személyes örömömre 1969-ben egy nagyon erős mezőnyű, hazai sakktornán ő is megszerezte a sakkmesteri címet. Élete utolsó 12 évében (1976-1988 között) a Statisztika PSC-t vezette vissza az Ob I-be.
Az ifjúsági sakkválogatott 1964-ben, balról: Tanai József, Maráczi Ernő, Vadász László, Faragó Iván, Széles Károly, Vígh Béla, Adorján András, Geszosz Pavlosz, Tompa János, Lovass Imre, Nagy Ervin. Csak Vadász, Széles, Vígh és Lovass nem volt Papp Béla tanítványa, heten viszont igen (fotó: Tompa János)
Papp Béla, Béla bácsi munkásságát, elért eredményeit még értékesebbé teszi a vele szemben szünet nélkül alkalmazott gáncsoskodás, a nem is titkolt, erős ellenszél. Ebben – sajnos – világbajnok Magyarország. A középszerűek hamar összefognak és mindent elkövetnek azért, hogy a tehetséges és szorgalmas szakembereket hátráltassák, ellehetetlenítsék. Erre is egy példa: az ASI sakkozóinak az első osztályú csapatbajnokságba történt feljutása idején évente kétszer is megrendezték a magyar-jugoszláv ifjúsági válogatottak kétfordulós mérkőzéseit. A fotó tanúsága szerint a magyar válogatott tizenegy játékosa közül hét volt Papp Béla saját neveltje, ám ez a nyilvánvalóan döntő fölény sem volt elég ahhoz, hogy a legjobb ifikkel ő utazhasson szakvezetőként Jugoszláviába.
Emlékét még szép számmal élő tanítványai szeretettel őrzik e sorok írójával együtt, aki egyébként Béla bácsitól egyetlen sakkleckét sem kaptam. Mégis örülök, hogy „lőtávolságon” belülről megtapasztalhattam azt a tanítványaival szemben mindig is megvolt kivételes emberi bánásmódot és szakmai affinitást, ami csak őt jellemezte! Ez az elhallgatott világszenzációt magáénak mondható ember, a magyar sakkozás 1988-ban távozott nagysága ma, 100. születésnapján változatlanul megérdemel néhány fohászt és egy őszinte fejhajtást.
(jochapress / Jocha Károly)
