Mark Spitz ma is hetente háromszor úszik

Már Budapesten van a csütörtök esti M4 Sport – Az Év Sportolója 2019 Gála díszvendége, az úszólegenda Mark Spitz, aki a Nemzeti Sportnak adott interjújában hosszasan mesélt többek között káprázatos pályafutásáról, legjobb olimpiai történeteiről és magyar kötődéséről is.

Mark Spitz (Fotó: Nemzeti Sport, Szabó Miklós)

– Néhány hét múlva betölti a hetvenet, és úgy tűnik, tökéletes formában van. Mi a titka?
– Nem is tudom, erről édesanyámat kellene megkérdezni – mondta a Nemzeti Sportnak adott interjújában az úszólegenda Mark Spitz, aki a csütörtök esti díjátadó gála kedvéért, Szeles Mónikához és Carl Lewishoz hasonlóan Pákay Péter és a Path menedzseriroda szervezésében érkezett Budapestre. – De szerintem a rengeteg úszás teszi, már gyerekkoromban is igazán egészségesen éltem. Persze nem érzem magam húszévesnek, de néhány korombeli barátom bizony már nincs olyan jó formában, mint én.

– Milyen gyakran úszik manapság?
– Heti háromszor: hétfőn, szerdán, pénteken. Nagyjából egy óra az adag, de néha azért lerövidítem negyvenöt percre.

– Számos eltérő forrás találni arról, milyen rokoni szálak fűzik hazánkhoz. Valójában milyen kötödése van tehát a magyarokhoz?
– Őszintén szólva abban bíztam, hogy önök fogják elmondani nekem! Tudom, hogy apai ágon van magyar kötődésem, viszont a Spitz név német eredetű. Ha visszaugrunk százötven évet az időben, az akkori nagy birodalmak egész nagy területeket lefedtek, ezért nem lehetünk teljesen biztosak. Szóval a magyar háttér megvan, de a részleteket nem tudjuk, és bár többször jártam már itt, eddig még senki nem szólt, hogy felgöngyölítette volna a szálakat.

– Az viszont biztos kapcsolódási pont Magyarországhoz, hogy Zádor Ervin volt az egyik első edzője.
– Így van! Nagyjából 13-14 éves voltam, amikor Kaliforniában az edzőm lett, nagyszerű ember volt. Mindig reggel öt óra harminckor jött értem, edzettünk, aztán iskola, utána meg újra tréning. Ami nagyon megmaradt bennem, hogy az edzőmedencénk vize igazán meleg volt, és noha nem szerettem korán kelni, az egésznek olyan hangulata volt, mintha csak fürdőznék. De Ervin nagyszerű fickó volt. Véletlen egybeesés, hogy 2006-ban készült egy dokumentumfilm a magyar pólócsapat 1956-os olimpiai szerepléséről, A szabadság vihara, és engem kértek fel narrátornak. Ennek apropóján néhányszor újra beszéltünk telefonon, de aztán sajnos meghalt. Viszont ez is elég volt ahhoz, hogy felelevenítsük a közös élményeket. Fantasztikus történet az övé és az egész csapaté.

Hát még az öné! Gyerekként ki látta meg az önben rejlő hihetetlen tehetséget?
– A családom óriási szerepet játszott abban, hogy megfelelő lehetőségekhez jutottam. Emlékszem, 14 éves korom körül komolyan el kellett gondolkodnunk, érdemes-e magasabb szinten folytatnom az úszást, de apámék vállalták az áldozatot, és csak miattam átköltöztek Santa Clarába, ahol jó kezekben fejlődhettem tovább. Két-három éven belül már volt olyan világrekord, amit megdöntöttem, és egyre több olimpikonnak mutattak be, köztük Don Schollandernek. Neki óriási hatása volt a karrieremre, igazán felnéztem rá, és különleges lehetőségként éltem meg, hogy mellette és vele úszhattam. Eleinte nem tudtam felvenni vele a versenyt, de ahogy kezdtem nőni, egyre jobban ment, szóval a fejlődésemben óriási szerepet játszott, hogy elköltöztünk, és ilyen emberek között edzhettem, miközben én is nagyon komolyan vettem a tréningeket.

– Viszont az 1968-as olimpián még így is megmaradt csiszolatlan gyémántnak. Mi hiányzott Mexikóban?
– Néhány aranyérem! Világrekorderként tényleg azt gondoltam, többet nyerek kettőnél, de az olimpiai program annyira szokatlan volt, hogy nagyon nehezen tudtam fenntartani a koncentrációt. Bár én tartottam a világrekordot, kikaptam száz méter pillangón, így a váltóban sem szerepelhettem, tehát ezzel két lehetséges aranytól estem el. Ez annyira kikészített, hogy kétszáz pillangón is csődöt mondtam.

– Mit változtatott a következő olimpiáig?
– Folyamatosan versenyeken vettem rész a négy kiemelt egyéni számomban. Az olimpia előtti két évben már annyira belerázódtam, hogy mindig én nyertem, és megdöntöttem a világrekordokat is. Meg kellett tanulnom, hogyan birkózzak meg a nyomással, hogyan kell jól versenyezni a számaimban és a nagy viadalokon. Ez segített abban, hogy 1972-ben akkora sikereket érjek el.

– És a titkos fegyverét, a legendás bajszát még nem is említette!
– Ez vicces sztori, mert akkoriban mi, úszók levágtuk a hajunkat, borotváltuk a karunkat, a lábunkat, és senki nem gondolt rá, hogy arcszőrzete legyen. De hát a hetvenes évekről volt szó a Rolling Stonesszal, a Beatlesszel és más rockbandákkal, az utcán mindenkinek szakálla, bajsza vagy hosszú haja volt. Ahogy huszonéves kortársaim, én is kerestem önmagam, és öt hónap alatt sikerült is bajszot növesztenem. De nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, és az olimpia előtt tényleg le akartam vágni. Aztán az előtte lévő versenyeken megdöntöttem pár világrekordot, és arra gondoltam: ha így is megy, miért változtassak rajta? Amikor megérkeztem Münchenbe, mindenki odavolt a hosszabb hajamért és a bajszomért, szóval maradt az egész.

– Igaz, hogy még az oroszokat is beugratta a bajszában rejlő erő mítoszával?
– Igen. Az olimpián minden országnak adott mennyiségű edzésideje van, de mi már kihasználtuk a miénket. Én viszont mindenképp abban az időben akartam edzeni, amikor a döntőt is rendezték, csakhogy a medencét épp az oroszok használták. Megkértem őket, hogy tíz percre hadd csatlakozzak hozzájuk, ám amikor beugrottam, mindenki kijött, a medence alján lévő kameraablakokban pedig folyamatosan villogtak a vakuk. A fél orosz edzői csapat eltűnt, és engem figyelt alulról. Persze nekem se kellett több, elkezdtem mindenféle őrült karcsapást használni, tényleg úgy kalimpáltam, mint egy ötéves. Amikor lejárt a tíz perc, ők is feljöttek, és mondták, hogy még sosem láttak ilyen technikát. Kérdezték, tényleg így úszom-e, én pedig csak bólogattam. Erre elkezdtek faggatni a bajszomról is, én meg azt mondtam neki: a bajusz segít eltéríteni a vízáramlatot a számtól, így sokkal mélyebbre tudom hajtani a fejem, és ezáltal még áramvonalasabb és gyorsabb leszek. Tudtam, hogy egy nap alatt úgysem tudnak bajszot növeszteni, ezért csak dicsértem és dicsértem a pozitív hozadékait. De a következő évben mit látok? Minden orosz versenyző bajszot növesztett, és úgy úszott…

(A teljes írás az nso.hu oldalain olvasható)