Csaknem egy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy végre valami érdemi is történjen a férfi kézilabda válogatott világklasszisa, Nagy László (képünkön) ügyében. A nemzeti együttestől magát immár másfél éve távol tartó balkezes átlövő jócskán megkésett levele nem csupán indulatokat váltott ki, hanem fontos tapasztalatokat is hozott.
Levele továbbra is elég homályos, érdemi adatokat, minimum igényszinteket nem tartalmaz. Anyagilag ilyen szinten élő játékostól nevetséges a napidíj meg a zsebpénz felemlegetése, no és az internet használat díja… A fő kérdés az, miért nem 2009 nyarán – utolsó válogatottbeli szereplését követően azonnal – jött elő Nagy ugyanezekkel a felvetésekkel? Akkor legalább mindenki szó nélkül el kellett volna fogadja: ez az ember egyértelműen játszani akar a nemzeti együttesben, de különféle gondok, problémák megoldását teszi ettől függővé. De – ismétlem – feltétlenül játszani akar.
Nagy László nem ezt tette, hanem magára hagyta társait, elvonult kettős fedezékbe és várta, mi lesz a magyar válogatott sorsa. S miután az együttes távolléte ellenére is kiharcolta a Vb-részvétel jogát, lépett színre. Holott ezt a levelet legkésőbb Sinka László elnök tavaly decemberi, barcelonai látogatása után mindenképpen megtehette volna. A halogatásnak most viszont már kénytelen volt véget vetni, hiszen a válogatott kijutott a svédországi világbajnokságra, s ezzel versenyben maradt az olimpiai szereplés jogáért is. Ha kiesik a csapat, nincs miről beszélni, akkor ez a levél sem íródik meg… Így viszont Nagy az ugyancsak ellenszenves, másfél éves bujócska után kénytelen volt előjönni azzal a levéllel, amelyet olvasva bizonyára sokan a zsebkendőjüket keresték.
Persze arról szó nincs, hogy a szövetség ebben az egész témakörben támadhatatlan lenne! Az MKSZ-nek is megvan a maga takargatni valója, amellyel szintén nem lehet egyetérteni. Amikor olyan panelek kerülnek egy nyílt levélbe, hogy „igen tisztességes havi ellátásban részesülnek”, akkor minimum mosolyogni kell. Véget kellene már vetni ennek az örökös titkolózásnak, s kimondani: a férfi válogatott keret huszonvalahány tagja ennyi és ennyi pénzt kap egy szezonban, s tételesen felsorolni az összegeket. Elvégre mindez az átlagban sokkal szerényebb körülmények között élő magyar állampolgárok adóforintjaiból történik! Ez az a tény, amiről soha nem esik szó, amiről illik hallgatni. Válogatott és klubszinten egyaránt.
Erről „szegény” játékosaink sem akarnak tudomást szerezni. Inkább felfújják az ügyet, és szóba hozzák (Nagy Lászlót megerősítve) a „megfelelő megbecsülésben” részesülő bosnyákokat. S miután Nagy megfújta a harci kürtöt, teljes egységben felsorakoztak mögé. Csak azt ne mondja senki, hogy ez egymás között nem volt alaposan és oda-vissza, hetekkel előbb letárgyalva és egyeztetve! „Párbeszédre és változtatásokra” van szükség, mondja Gál Gyula, a válogatott csapatkapitánya, akitől éppen a szövetségi kapitány, Mocsai Lajos szabadult meg Veszprémben másfél évvel előbb…Ez mit jelent magyarra fordítva? A változás egyenlő több pénzzel? Ha pedig nem lesz több pénz, akkor mi lesz? Erről is kellene beszélni, mert nyilvánvalóan csak és kizárólag a pénz mennyiségéről van szó, semmi másról. Ha feltennék a kérdést a válogatott keret tagjainak: hányan vállaljak akár saját költségen is a nemzeti együttes képviseletét, ez nagyon tanulságos válaszokat hozna…
Hogy valamiben azért egyértelműen igazuk legyen a játékosoknak is, fel kell említeni a biztosítások ügyét. Az ugyanis nem válasz, hogy ők nem ismerik a biztosítások működését. Olyan biztosításokat kell kötni a keret tagjaival – mondjuk három kategóriába besorolva őket -, hogy komolyabb sérülés esetén se legyen gondjuk, akár még egy kényszerből bekövetkező, végleges visszavonulás esetén sem. Ha Nagy László lábait, karjait százhúsz millióra kell biztosítani, akkor olyan biztosítást kell kötni, amelyre a biztosító sérülés esetén nem jogi csűrés-csavarással válaszol, hanem fizet. Akár egy összegben, százhúsz milliót is.
Ez az egy tétel, amiben fenntartás nélkül igazuk lehet az érdekelt játékosoknak. A napidíjak, zsebpénzek, meg internet használati díjak felemlegetése viszont nevetséges és szánalmas dolog. Ezekhez a tételekhez talán mellékelni kellene a játékosok korrekt, éves elszámolását, ki mennyit keresett a klubjában és ehhez mit kapott a válogatott részéről. Azt hiszem, ha ezek az adatok kozmetikázás nélkül nyilvánosságra kerülnének, néhányan maguk is elszégyellnék magukat.
