A Ferencváros örökös bajnoka, aki sajátos módon Albert Flóriánnak köszönhette a kivételesen parádés NB I-es bemutatkozást, Varga Zoltánnak pedig az olimpiai aranyérméért lehet hálás. Juhász István azokkal futballozhatott együtt, akiket korábban a pályán kívülről csodált, velük nyert európai kupát is. A mai Fradi nagyon tetszik neki, kis erősítéssel szerinte európai szintű csapattá válhat Szergej Rebrov irányításával.
Juhász István (fotó: jochapress)
– Látom, tippmixezett. Nyert?
– Nem. Nézze meg, eltaláltam az eredményt, azt, hogy a Fradi kettő-egyre nyer a Dinamo ellen, de mellétettem NB II-es meccseket is, és elment a szelvény.
– Akkor bosszús lehetett szerda este.
– Ellenkezőleg, nagyon boldog voltam. Szenzációs meccs volt. Annak idején mondtam Kubatov Gábor elnöknek, hogy Thomas Doll-lal biztosan nem alkotunk semmit sem a nemzetközi porondon, ő túl jó ember volt, nem tudta annyira összerántani a csapatot, mint most Rebrov. Most kellene egy jobbhátvéd és középre egy kiváló futballista és a Ferencváros európai szintű nagy csapat lehetne. Nagyon tetszett az önfeláldozó játék, Tokmac pedig rendkívül jó, ügyes játékos.
– Anno ön gyerekként hogyan találkozott a futballal?
– Volt itt, Alsónémediben egy pálya, ahova mindig kimentünk. Hárman, négyen, olykor tízen is, és az egész pályán két kapura játszottunk három-négy órán keresztül, igaz, minden gól után pihentünk kicsit. Addig játszottunk, amíg valamelyikünk anyja bottal nem kergetett minket haza.
Ebből hogyan lett igazi klubfutball?
– A keresztapám bevitt a Fradi toborzójára, amikor tizennégy éves voltam. Összejöttünk vagy háromszázan, két pályán játszottunk egymással, és én lefutottam mindenkit, majdnem mindig nálam volt a labda. A legendás edző, Száger Mihály félrehívott, és mondta, leigazolnak.
– Miért éppen a Fradiba vitték?
– Szóba sem jöhetett másik klub. A Csepel még pénzt is kínált apámnak, ha odamegyek, mire ő azt felelte, inkább ő ad pénzt nekik, csak hagyjanak békén. Azt mondta: vagy a Fradiba megyek, vagy sehova. Állandóan hallgattuk a rádióban a közvetítéseket, imádtuk Albertet, Mátrait, Fenyvesit, minden vágyam az volt, hogy egyszer Alberttel együtt játszhassak. Apám ugyan mondta, fiam, tudod, hogy hány százezren szeretnék ugyanezt, de nem érdekelt, ez volt a legfontosabb célom.
– Elég hamar elérte, hiszen még nem volt nagykorú, amikor bemutatkozhatott a felnőttek között.
– Ez igaz, de nem Albert mellett, mert éppen helyette kerültem be a csapatba. Az ifiben nagyon jól ment, és egy nap szóltak, hogy a hét végén a felnőttekhez menjek, mert sok a sérült. Eleinte egy férfi nem akart beengedni az öltözőbe, nem értette, mit keres ott egy gyerek. Aztán ültem az egyik széken, amikor bejött Albert Flóri, és mondta, nem vállalja a meccset, mire az edző, Mészáros József szólt, hogy öltözzek, én játszom. A cipőm rettenetes állapotban volt, végül Orosz Pál adta ide az övét, ami két számmal nagyobb volt a lábamnál, de Pali azt mondta, ne törődjek vele, csak szaladjak, az ő cipője tudja, mit kell csinálni. Volt benne valami, négy gólt lőttem benne, a Fradiban azóta sem mutatkozott be senki sem így, tizenhét évesen főleg nem, de talán máshol sem. Sohasem felejtem el a dátumot, 1963. november 7. volt.
– Albert nem lett féltékeny?
– Három nap múlva már ő is játszott a Diósgyőr ellen, és kiderült, elférünk egymás mellett a csapatban. Attól fogva roppant szerencsés voltam, mert olyan kaliberű futballistával sohasem találkoztam, mint ő, senki sem érezte úgy a játékot, mint Albert. Élmény volt vele minden perc a pályán.
– Örök kérdés, hogy ki volt jobb: Albert vagy Varga Zoltán?
– Flóri öt perc alatt el tudott dönteni egy meccset, Zoli nem. Ő művész volt, csodálatos dolgokat csinált a pályán, az újpesti Noskó tényleg mondta, hogy a közelébe sem megy, mert bohócot csinál belőle, de a meccs ettől még null-nullra állt.
– Az igaz, hogy az olimpiai csapattagságot Varga Zoltánnak köszönheti?
– Persze, amikor ő eltűnt a szállásról Mexikóban, és kiderült, hogy lelépett, akkor én kerültem a helyére, így lettem csapattag. Így sem volt egyszerű, mert az Izrael elleni meccsen szerencsétlenül estem, és dőlt a számból a vér. Kérdeztem az orvosunkat, hogy megmaradok-e, mire azt felelte, hogy nem tudja. Kórházba kerültem, ahol kiderítették, hogy a tüdőm sérült meg. Bejött az edzőnk, Lakat Karcsi bácsi, és kérdeztem, ha kiengednek, betesz-e a kezdőbe, amire azt mondta, igen. Néhány nap múlva a saját felelősségemre kijöttem a kórházból, ő pedig tartotta a szavát. Japán ellen még rosszul voltam, féltem is, de a döntőben már minden rendben volt.
– Erre a döntőre hogyan gondol vissza? Botrányos meccs volt, gólt fejelt, nyertünk, de a végén kiállították.
– A bolgároknak még nem volt aranyérmük, és kérték, legyen iksz a meccs, mert akkor mindkét csapat bajnok lesz. A vezetők ránk bízták a döntést, mi pedig nemet mondtunk. Ők szereztek vezetést, de pár percen belül fordítottunk, és nekik elgurult a gyógyszerük. Rugdostak minket, a játékvezetőhöz vágták a labdát, hárman piros lapot kaptak, nyolcan maradtak. Az utolsó percben egy véletlen szabálytalanság miatt engem is leküldött a bíró, nem számított. Illetve mégis, mert az MTI újságírója, Hoffer József számonkérte rajtam, én pedig elküldtem őt a francba, és mondtam neki, vagyok olyan jó futballista, mint amilyen újságíró ő. Mit ad az ég, két év múlva ő lett a szövetségi kapitány. Esélyem sem volt bekerülni a keretbe.
Három európai kupadöntőben játszott, ebből a VVK-t meg is nyerték, négyszeres magyar bajnok, olimpiai aranyérmes. Melyikre a legbüszkébb?
– Mindegyikre. A VVK-ért a Juventust kellett legyőzni hatvanötben, három évvel később sem sokon múlott a siker, itthon meg kellett volna vernünk a Leeds Unitedet, de nem sikerült. A KEK-döntőben pedig, hetvenötben, esélyünk sem volt a komplett szovjet válogatottat jelentő Dinamo Kijev ellen. A négy bajnoki cím lehetett volna öt is, de 1963 őszén, az utolsó fordulóban hiába ajánlotta fel a döntetlent a Dorog, mi azt hittük, tisztán is meglesz az aranyéremhez szükséges egy pont. Kikaptunk, a Győr lett a bajnok, minket pedig még a Honvéd is megelőzött.
– A hetvenes évek derekán futott be a Nyilasi Tibor-féle korosztály. Nem okozott gondot a fiatalok mögött a kispadon ülni?
– Nem, mert amikor fiatal voltam, én is kaptam segítséget az idősebbektől. Dalnoki Jenő vezetőedző korábban játékostársam volt, fiatalított, és én tudtam, hogy az 1975–1976-os idény végén elköszönök. Az utolsó fordulóban Zalaegerszegre mentünk bebiztosítani a bajnoki címet, vittük a pénzt is, mert sajnos több meccset is megvettünk, ami az akkori vezetés szégyene, és én csereként beállva gólpasszt adtam. Hívott az MTK, a Vasas, de harmincon túl úgy döntöttem, nem játszom máshol, inkább befejezem a futballt.
– Három év múlva aztán az akkori szóhasználattal disszidált. Miért?
– Létesítményvezető-helyettesként dolgoztam a Ferencvárosnál, és sok minden nem tetszett. Például az, hogy más vezetők hogyan loptak el pénzeket különböző trükkökkel. Elegem lett. Később az Egyesült Államokban egy ideig játszottam, edzősködtem is, dolgoztam, jól berendezkedtem San Diegóban. Sajnos a fiam egy baleset után pánikbeteg lett, vele hazajöttem kilencvenhatban, hogy itt kezeljék, és én is itt maradtam. Elváltam, majd újranősültem, és ebből a házasságomból is születtek gyerekek.
– A Fradival milyen a viszonya?
– Nagyon jó. Amikor a nyáron megműtöttek mélyvénás trombózissal, és a csapat meccset játszott, az egyik vezető minden gólnál felhívott. Van VIP-bérletem, úgy érzem, megbecsülnek, és amikor odamegyek, még mindig úgy érzem, hogy otthon vagyok.
(magyarnemzet.hu)
