Ritáról senki nem mondaná, hogy egy ritka, gyógyíthatatlan betegség gyötri – hol jobban, hol kevésbé. Gyönyörű, életvidám, fiatal lány, aki irigylésreméltóan optimista és hálás mindazok ellenére, ami vele történt. Sőt mindannak tudatában, ami még várhat rá.
– Általános iskolás koromban szivárványhártya gyulladásom lett, ami nagyon ritka jelenség. Homályos lett a látásom, és fény hatására szúró fájdalmat éreztem. Azt mondták az orvosok, hogy lehetséges, ez majd ismét visszatér. Úgy is lett. 17 évesen ismét begyulladt, de akkor már gyorsan elejét vettem a dolognak, hiszen tudtam, miről van szó. Ezután kezdődött a derékfájás. Akkoriban ezt se vettük túl komolyan, hiszen kamasz voltam, arra gondoltunk, hogy a növéstől van. Aztán a húszas éveim elején már annyira komolyak voltak ezek a fájdalmak, hogy beutaltak az ortopédiára.
Mi vár rám?
– Baj van – mondta a röntgen felvételemet látva az orvos. A csípőízületem annyira elkopott, mint egy hatvanéves emberé. Ekkor jött a pánik. Gyorsan elküldtek a Budai Irgalmasrendi Kórházba, ahol még hetekbe telt, mire kimondták a diagnózist: ez bizony Bechterew-kór.
Rita anyukájával
Amikor az immunológus doktornőnél az iránt érdeklődtem, hogy a jövőben mégis mire számíthatok a betegséggel kapcsolatban, csak annyit mondott, hogy ez nem jósda. Nagyon megdöbbentett a válasza. Később egy ortopédusnak is feltettem ezt a kérdést, aki ennyit jelentett ki szárazon: olyan lesz, mint egy félbehajtott kifli. Percekig zokogtam a folyosón, de most már hálás vagyok ezért a nyers megfogalmazásért, mert ebből merítettem erőt a későbbiekben.
Gyógyszeres kezelést és fizikoterápiát kaptam. Az utóbbi nagyon jónak bizonyult, ám a gyógyszerek már kevésbé segítettek, amellett, hogy rengeteg mellékhatásuk volt, amelyek közül néhányat azóta ki is vontak a forgalomból. Úgy döntöttem, hogy orvosi felügyelet mellett – de szem előtt tartva, hogy nekem mi a jó – saját magam kezelem az állapotomat. Nem szedek gyógyszert, ám a gyógytorna mindennapjaim részévé vált. Porcerősítőt szedek, fájdalomcsillapítót nem. A gerincem állapota egyértelműen rosszabb lett, a bokám és a csuklóm kattog, de szerencsére nem fáj, és semmi nehézséget nem okoz. A legrosszabb napokon anyukám öltöztetett, mert annyira nem tudtam mozogni.
Viszlát, depresszió!
Mivel elég makacs, dacos természetű voltam, a “félbehajtott kifli” kijelentés után elhatároztam, hogy én márpedig teljes életet fogok élni! Amikor épp a legjobban sántítottam, elkezdtem táncolni. A barátaimmal lefutottam a váltómaratont, igaz, hogy egy órába telt 7 kilométert lefutni, de ahhoz képest, hogy pár évvel korábban attól is szorongtam, hogy hogyan állok majd fel az asztaltól, ez győzelem volt. Falat mászom, sokat gyaloglom, és 2013-ban végigjártam az El Caminót.
Ami még nagyon sokat segített a depresszióból való kilábalásból, az egy klub volt, ahol főként daganatos betegekkel találkoztam. Ott jöttem rá, hogy semmi okom a panaszra, mert azok az emberek az életükért küzdöttek, én pedig ettől nagyon távol voltam. Újra elkezdtem szeretni az életem. A sors fintora, hogy édesapám rá három évre halt meg tüdőrákban. Tavaly pedig édesanyámat is elveszítettem egy autoimmun betegség következtében. Mindketten nagy küzdők voltak, úgyhogy ők az örök példaképeim.
Egyedül, de derűlátón
Eddig ha rosszabbul voltam édesanyámra támaszkodtam, nem tudom, hogyan lesz ezután. 34 éves vagyok, és nincs családom. Ez azért is van így, mert bár vágyom egy társra, gyerekekre, mégis ott van bennem a félsz. Nem tudom, meddig lesz ilyen jó az állapotom, félek a csalódástól, és félek attól, hogy mit hagyok magam után. De azért optimista vagyok, hiszem, hogy az élet majd ezt is elrendezi. Sokat változtatott a gondolkodásomon ez a betegség. Rendszeresen önkénteskedem, mert úgy érzem,én annyi jót kaptam az élettől, hogy ezt muszáj visszaadnom valahol.
