Retro
2016. április 5. kedd, 15:19
Szerző: Strommer Benjamin
A japán vállalat a 60-as években kóstolt bele az autóversenyzés királykategóriájába. Érkezésük önmagában meglepetés volt – pilótaválasztásukkal pedig még inkább felhívták magukra a figyelmet…
A Honda első Formula-1-es szereplésére 1964-ben került sor – a japán gyártó kis csapata, melyet Yoshio Nakamura vezetett, két évvel korábban kezdte meg a munkát programján. Az alumíniumvázas RA271-et 1,5 literes V12-es motor mozgatta, ami eltért a Formula-1-ben megszokottól, mivel az élcsapatok V8-as erőforrást építettek.
A Honda, amelyet akkoriban inkább motorkerékpárjairól, semmint autóiról ismertek, nulla tapasztalattal, japán mérnökökkel vágott bele a Formula-1-be, ezért azt lehetett volna várni tőlük, hogy legalább egy tapasztalt versenyzőt szerződtetnek. Nem ez történt: a Német Nagydíjon, amelyen a csapat bemutatkozott, a teljességgel ismeretlen Ronnie Bucknum ült az autó volánja mögött. A 28 éves amerikai – 1936-ban, április 5-én látta meg a napvilágot a kaliforniai Alhambrában – nemhogy Formula-1-es tapasztalattal nem rendelkezett, de még együléses autót sem vezetett soha korábban. Hazájában klubversenyeken vett részt, 48-ból 44 futamot nyert meg, ilyen háttérrel került váratlanul nemzetközi porondra. A Honda, amely Sebringben figyelt fel rá, ezzel próbálta elejét venni a túl nagy elvárásoknak.
A csapat először Spában állt volna rajthoz, de nem készültek el időben, így a Honda és Bucknum első bevetésére a Nürburgringen került sor. A 24 résztvevőből 22-en kvalifikálhattak, és szerencséjére Bucknum a harmadik leglassabb lett az indulók közül, a pole-pozícióstól csaknem egy perccel lemaradt. A versenyen aztán, több privát indulót maga mögött tartva a legjobb tíz környékén haladt. Egy megpördülést követően 13. pozícióban intették le, négy körrel a futamgyőztes John Surtees mögött.
A csapat ebben az évben még két versenyen jelent meg: Olaszországban, második szereplésük alkalmával látványosan feljavultak, Bucknum a 10. helyre kvalifikált, és rossz rajtjából felzárkózva a 7. pozícióban, a pontszerzés határán haladt, mielőtt autója megadta magát.
1965-ben a Honda teljes évet futott, első számú versenyzőnek pedig Bucknum honfitársát, a korábbi Ferrari- és BRM-sztár Richie Ginthert szerződtették. Bucknum, aki lábát is eltörte egy teszten, a 10-ből csupán 6 versenyen vett részt. Egyedüli F1-es pontjait mexikói ötödik helyével gyűjtötte be, a figyelem azonban Gintherre szegeződött, aki ugyanitt a Honda első győzelmét szerezte meg.
Egyesek úgy vélekedtek, a Honda rendelkezik a mezőny legjobb motorjával, 1966-ban azonban szabályváltozás következett, az erőforrások hengerűrtartalma pedig duplájára nőtt. 3-literes motorján dolgozva a Honda az év legnagyobb részét kihagyta, és csak a szezon végére tértek vissza. Bucknum 8. helyen fejezte be a szezonzárót: ez volt 11. Formula-1-es nagydíja, és mint végül kiderült, egyben az utolsó is. A következő évtől fogva a Honda leigazolta a világbajnok John Surteest, és egyedül rá koncentráltak.
Legnagyobb nemzetközi eredményének a mexikói pontszerzés mellett az 1966-os Le Mans-i 24 órás tekinthető, ahol a berobbanó Ford GT40-nel harmadik helyet szerzett két márkatársa mögött. Formula-1-es pályáját követő években a USAC bajnokságban (az IndyCar elődje) szerepelt, ahol egyetlen futamot nyert Michiganben, éppen a pályája kezdetén járó Mario Andretti előtt. Bucknum 56 éves korában, diabétesz következtében hunyt el.
