Az egyik szeme Kalifornián és a családján, a másik az úszóin: a Szilágyi Liliána mellett a lengyel Wojciech Wojdakot és a brazil Naná Almeidát is felkészítő Shane Tusup úgy véli, most mindenkinek a lehető legjobbat kell kihoznia a legrosszabb szituációból és a sport mindent túlél – ugyanakkor mindnyájunknak rá kell ébredni, mennyire értékesek a „hétköznapi, normális” dolgok és kis sikerek. A kaliforniai úszóedző a magyar szövetséget is dicsérte.
Shane Tusup a konditeremben (Bertalan Ádám fotója)
Hogyan bírja a helyzettel járó megterhelést? Magyarországon dolgozik, a család közben egy fél világgal arrébb van, a lezárt Kaliforniában.
Meglehetősen stresszes volt, különösen eleinte, amikor megpróbáltam valahogy egy lépéssel az események előtt loholni. Tervezni képtelenség volt, a szituáció óránként, naponként változott. Megnéztem, mi a helyzet, lefeküdtem, másnap reggel felkeltem, és már teljesen más volt minden – az nyilván még nehezítette is a dolgot, hogy Magyarországon élek, teljesen más időzónában, mint a családom. Nehezen aludtam, mert tudtam, hogy közben folyamatosan változik minden. Felkeltem az éjszaka közepén, megnéztem a telefonomon a híreket. Egy nap arra keltem, hogy az NBA felfüggeszti az idényt, és ekkor ébredtem rá, hogy mennyire drasztikus dolgok jönnek. Megpróbáltuk meghozni a szükséges döntéseket – közben a határok sorra záródtak, és én dolgozom egy lengyel és egy brazil úszóval is. Jó döntéseket nem igazán lehetett hozni, a relatív legjobbat kellett választani. Kihozni a lehető legjobbat a legrosszabb helyzetből.
Mik voltak a legfontosabb döntések?
Hazarepüljek a családomhoz? Amíg még lehet? Egy nap hajnali háromkor jött a hír, hogy Donald Trump lezárja a határokat. Aztán kiderült, hogy az amerikai állampolgárok még beléphetnek. Rohanjak? De mi van, ha én magam vagyok beteg és nincsenek tüneteim? A szüleim már idősebbek és nem akarom veszélyeztetni őket. Azzal segítem őket inkább, hogy távol maradok, vagy azzal, hogy hazamegyek? Különösen, hogy Európában már tombolt a járvány, Kaliforniában pedig akkor kezdett erősödni. Lehet, az utazással többet ártanék, mint használnék. Ha baj van, akkor remélhetőleg nem lesz a helyzet súlyos vagy jó kórházi kezelést kapnak, s egyébként is, professzionális szakemberek kezelnék őket.
Hogyan birkóztak meg az úszói a helyzettel? Felborult a szokott rend, minden a feje tetejére állt, ráadásul egy nemzetközi csoportnak tán még nehezebb is a dolga ilyenkor.
Nagyon pozitív, hogy figyeltek egymásra, támogatták egymást. Nézték a híreket, értesítették egymást, engem a történtekről. A lengyel tanítványomnak haza kellett mennie, a felesége – aki tanárnő, és az iskolák ugye bezártak – az utolsó pillanatban Magyarországra repült, fordultak, és pár órával a lengyelországi határzárás előtt tudtak még hazaérni. A brazil tanítványomat még viszonylag korán hazaküldtük, az is szempont volt, hogy odaérjen az országos bajnokságra, már ha megrendezik azt. Figyeltük az üzlettársammal, mi történik az NBA-ben, a nagy labdarúgó-bajnokságokban, és a nagy üzletet jelentő sportokban meghúzott lépésekből próbáltuk meg levonni a következtetéseket – ez mit jelent ránk és az olimpiára nézve?
Jól következtettek?
Megpróbáltuk a lehető legrosszabb forgatókönyvet elképzelni, közben pedig védeni a sportolóinkat, amennyire lehetett. Abból indultam ki, hogy bármi történik, az első és legfontosabb a család. Épp ezért úszóimnak is minden döntésüket a családjukkal együtt kellett meghozni. Döntsenek közösen, válasszák azt a lehetőséget, amitől a lehető legnagyobb biztonságban érzik magukat. Személy szerint nekem a nehézség az volt, hogy a családom messze van, és közben az úszóimnak ígéretet tettem, felelős vagyok a felkészítésükért. Amíg a NOB kitartott amellett, hogy megrendezi az idén az olimpiát, nyilván készülni kellett erre. A magyar szövetség remek munkát végzett, mert uszodai edzéslehetőséget biztosított nekünk a teljes káosz közepette is. Az volt a legfontosabb, hogy védjük a testi-lelki egészségünket ebben a helyzetben.
Megváltoztatták a történtek a személyes terveit?
Szeretem elfoglalni magam, mindig sok tervem van, sok projekt, egyfajta átállásra volt szükségem – arra, hogy eldöntsem, most mire összpontosítom az energiámat. A történtek ráébresztettek, milyen távol vagyok a családomtól, ez biztos. Nagyszerű, hogy tudok velük mindennap kommunikálni, de ha vészhelyzet van, akkor nagyon-nagyon messze vannak. A sportban, az úszóéletben szeretnék dolgozni, inkább átütemezésekre volt szükségem. Általában elég rugalmas vagyok, csak ceruzával írom be a terveket, s később írom át őket tintával, véglegesre.
Milyen érzéseket váltott ki a versenyzőiből a felfordulás? Szilágyi Liliána egy Instagram-bejegyzésben írt a frusztrációjáról, ami természetes érzés ilyenkor. A sportolók hozzá vannak szokva a rendhez és a szervezettséghez, át kell ilyenkor állítaniuk magukat mentálisan?
Mielőtt elkezdtük volna a közös munkát, mindenkivel leültünk és megbeszéltük a terveket. Szeretek nagyon alaposan tervezni, de mindig van tervem A-tól Z-ig, az ideálistól a legrosszabbig. Az úszóim tisztában vannak vele, hogy ahogy változnak a körülmények, folyamatosan változtatom ezeket. A munka ezen része rám tartozik. Rájuk meg az, hogy eddzenek, haladjanak előre. A legalaposabb tervezés ellenére a káosz mindig kitörhet, ezért arra kell összpontosítanunk, amire befolyásunk van. Mire van a versenyzőknek befolyásuk? Arra, hogy milyen hozzáállással vészelik át a helyzetet. Arra, hogy nyugodtak, összeszedettek maradjanak, ne essenek pánikba. Szerencsére nem is pánikoltak, akkor sem, amikor ráébredtek, hogy szétesik a szokott edzésrutinjuk. Lilu nagyon jól kezelte a helyzetet, persze segített, hogy ő itthon van a családjával. Végig segítette, támogatta a barátait. Mivel a magyar bajnokságra készítettük fel, megpróbáltuk elérni, hogy csak az előtte álló kis lépcsőfokok leküzdésére kelljen koncentrálnia. Remek formában volt, mentálisan is jó állapotban készült, így mondtuk neki, zárjon ki mindent, csak a munkára figyeljen. És egyszer csak bumm, mintha egy pöröllyel sújtottak volna le erre a burokra. Nincs országos bajnokság, olimpia sem lesz, sorra dőltek el a dominók. Érthető a frusztráció. Kizárod egy ideig a történteket, aztán már nem tudod, és minden szétesik körülötted – ezt nemcsak sportolóként, emberileg is nagyon nehéz elviselni.
Mit tud ilyenkor kontroll alatt tartani még egy edző?
Segíteni tudja a sportolóit a pozitív hozzáállás megtartásában. Folyamatosan kapcsolatban vagyunk, sokat dolgozok, küldöm nekik az otthoni készüléshez szükséges edzésterveket, segítettem összeírni és beszerezni az otthoni edzőterem összerakásához kellő eszközöket. A lényeg az, hogy tudjanak rugalmasan alkalmazkodni és ne ragadjanak bele abba, hogy van egy kőbe vésett terv és tartani kell magukat ahhoz. Tisztában kell lenniük azzal, hogy rendkívüli dolog történik. Még senki sem látott ilyen helyzetet, egy járványnak sosem volt ekkora hatása a sportvilágra, az olimpiarendezést csak a két világháború tudta megakasztani. Át kell terveznünk mindent egy 2021-es olimpiai felkészülésre, az olimpiai évben rendezett világbajnokságra, lesz rövid pályás vb, ott a világkupaidény, tele van minden kérdőjelekkel. Megpróbálom a tanítványaimmal megértetni: az olimpia nagyszerű dolog. De nem mindig ott nyújtod a legjobb teljesítményt. Nem olyan, mint egy világcsúcs felállítása. Nem arról szól, ki a valaha volt legnagyobb, hanem arról, ki volt a legjobb azon a napon, akkor, amikor kellett. A teljesítményednek, a felkészülésednek nem a valaha volt legjobbnak kell lennie – hanem elég jónak ahhoz, hogy azon a napon jól tudj versenyezni. Mindig a nagyokról beszélünk, az olimpiai bajnokokról, az olimpiai érmesekről, de ez azért többről szól, sokféle cél elérését ki lehet pipálni közben. Lépésről lépésre kell haladni. Olimpiai aranyról álmodsz? Nagyon jó! Először menj tovább az előfutamból! Menj tovább a középfutamból! Aztán mindent bele! A lényeg most is: úszni az áramlattal, nem „belekövülni” egy merev tervbe. Élvezni a pillanatot, élvezni a sportot, élvezni, hogy ismét lehet majd versenyezni, inspirálni másokat.
(A teljes interjú az nso.hu oldalain olvasható)
