Játékosként és szakértőként is volt már a csúcson, de most a medence mellett lepte meg az embereket az egykori BEK-győztes Szabó Zoltán. Az önzetlenségéről híres LEN- kupagyőztes, illetve magyar bajnok, ezúttal a szülővárosában, Szegeden segít a szakértelmével. Bár ő ezt máskép hívja: még nem edző, hanem kezdő próbálkozó. Ám, ha ezt olyan lendülettel és szívvel csinálja, mint ahogy a pályafutása alatt megszoktuk tőle, akkor a szegedieknek csak egy céljuk lehet: menni előre.
Miért kezdett el vízilabdázni?
A ’70-es években nagy ajándék volt a nyaralásra szóló beutaló az olyan családoknak, mint a miénk, akik önerőből nem tudtak volna elmenni sehová. Ötéves voltam, amikor így eljutottunk a Balatonra. Édesanyámék szerették volna, ha már előtte megtanulok úszni, ezért beírattak Lihotzky Karcsi bácsihoz. Miután gyorsan megtanultam elég magabiztosan úszni, ő javasolta, hogy járjak a vízilabda előkészítő csoportjába. Több nem is kellett, ott maradtam, majd folyamatosan, korosztályról korosztályra mentem előre.
Mikor érezte először, hogy meglehet a profi karrier?
Érdekes, de ilyen különleges érzésem sosem volt. Valahogy a következő lépés mindig teljesen természetesen jött. Először az Úttörő I. és II., aztán a többi korcsoport, és egyszer csak ott voltam a felnőtt csapatnál. Ez amiatt is természetes volt, mert 3-4 évet végigjátszottam az utánpótlás-válogatottban. Az adott szezonban nyújtott teljesítmény meg mindig továbblökte az embert. Aztán hívott az Újpest, a világ akkori legjobb klubcsapata, és mentem. Igazából ez automatizmus volt nekem: haladtam előre, mert arra vezetett az út.
Akkor mondhatjuk, hogy ön meglátta a lényeget, ami szerint hagyni kell, hogy sodorja az élet és így messzebb jut?
Nagyon jó közegben voltam mindig. Szegeden Török Tibor barátommal és a többiekkel inspirálóan hatottunk egymásra és a legtermészetesebb dolog volt, hogy amennyit lehet, ott legyünk az uszodában és gyakoroljunk. Persze szerencsénk volt, mert akkoriban még ennyi külső tényező nem vette el a figyelmünket a sportról. Nem tudtunk hosszú ideig nyaralni, síelni, nem voltak otthoni szórakoztató eszközök a dömperen kívül, és a legjobb ajándék, amit a gyerek kaphatott, az a labda volt. Mi meg játszottunk vele vég nélkül. Így volt ez az utánpótlás-válogatottban is. Egy korosztály vagyunk Varga Zsolttal, Benedek Tiborral. Valahogy ez egy olyan közeg lett, amiből nem lehetett sem kimaradni, sem kilógni, sem pedig olyanfajta negatív hullámokat kapni, ami lefele húzza az embert. Itt csak előre lehetett menni.
Mivel motiválták magukat?
Egyszerűen a legjobbak akartunk lenni. Először persze csak szerepjáték volt, ahogy végig játszottuk a gyerekkorunkat: beleképzeltük magunkat a nagy világsztárok helyébe. Csapók, Faragók, Molnár Endrék voltunk. Apró álmaink voltak, hogy egyszer a felnőtt csapatban szerepeljünk Szegeden és gólt lőjünk, legyen fenn az eredményjelzőn a nevünk a Komjádiban. Az ember éveket dolgozott azért, hogy „úristen egyszer majd megjelenik a nevem”. De a legnagyobb motiváció a játék szeretete volt, hogy egymásnak nagyon jó barátai voltunk. Még az ellenfelekkel is jóban voltunk. Örültünk, hogy jön a meccs, játszunk, és végre megmutathatjuk, milyen jók vagyunk. Ha sikerült, boldogok voltunk, ha nem, az se volt baj.
Újpesten rögtön óriási siker részese lett.
Abban az évben, amikor odakerültem, reális lehetőség volt rá. Tényleg azt érezte a csapat, hogy bármit elérhet. Persze a környezetünk nem hitt ennyire bennünk, de a saját hitünk éppen elég volt a győzelemhez. A közvetlen motiváció, ami miatt odamentem az volt, hogy válogatott legyek. Ez nem sikerült. Ebben „ludasak” Kásásék, meg Molnár Tamásék, mert ők olyan generáció voltak közvetlenül utánunk, akikkel nem lehetett túl eredményesen versenyezni. De ez egyáltalán nem baj! Különleges érzés volt ott játszani, megérintette az embert a jó élmény szele, az hogy valamiben a mi csapatunk a legjobb az egész világon.
’95-ben végzett jogon, és elkezdett dolgozni. Mennyire volt nehéz összeegyeztetni a munkát és a sportot?
Kényszerből muszáj volt. Amikor végeztem az iskolával, nem volt lakásom, csak egy 1200-as Ladám. A nulláról kellett indulni. Akkoriban nem voltak olyan fizetések vízilabdában, mint most. Meg lehetett belőle élni, de az, hogy félretegyél, elképzelhetetlen volt. Mivel én szerettem volna előrelépni, ezért a diplomám megszerzése után azonnal dolgozni kezdtem ugyanott, ahol most is, lassan 25 éve. Itt megadták azt a lehetőséget nekem, hogy először csak félállásban legyek, vagyis a délelőtti és az esti edzések közben tudtam dolgozni. Ez így ment, amig a vízilabdát abba nem hagytam. Ezért nem tudok elég hálás lenni a munkahelyemnek. Ha profi vízilabdás lettem volna egy diplomával a zsebemben és mellette nem csinálok semmit, akkor valószínűleg 30 éves koromban kellett volna gondolkodnom azon, hogyan tovább? Ez nagy baklövés lett volna.
Melyik volt a legnagyobb élménye a karriere során?
Amikor felálltunk a BEK-trófeával a dobogó tetejére és felemeltük. Azt éreztük, hogy megérte. Ezt nem veheti tőlünk el senki. De ez az élmény csak két hétig élt, mert a Szuperkupát is megnyertük. Az talán nem tűnik akkora kupaversenynek, mint a BEK, viszont „hirtelen halált” játszani a Pescara ellen idegenben, illetve, hogy én adhattam Vincze Balázsnak a mindent eldöntő gólpasszt, csodálatos volt. Az, hogy ilyen tétnél ez kijött belőlem, igazán felemelő érzés.
Sok erénye volt, valahogy mégis másképp alakult…
Amikor visszatekintek a pályafutásomra, meg az egész életemre, azt látom, hogy a sportban, és azon kívül is az a feladatom, hogy ha én nem érem el saját jogon azt a bizonyos célt, legalább másoknak segítsek ebben. A 21 olimpiai bajnokból, akik Sydneyben, Athénban és Pekingben nyertek, 13-mal játszottam egy csapatban, és 4-5-tel nagyon szoros barátságban vagyok a mai napig. Úgy gondolom, hogy ha ez a barátság, a csapattársi státusz, a gólpasszok, a beszélgetések, a vízilabdában eltöltött évek kicsit is hozzátettek ahhoz, hogy ők elérjék azt, amire képesek voltak, akkor már megérte. Nyilván ha a Jóisten belőlem akart volna olimpiai bajnokot csinálni, akkor 15 centivel magasabbra nőttem volna. Úgy szoktam mondani, hogy „183 centi alacsony” lettem. Ezzel a magassággal nagyon kevesen tudtunk érvényesülni, és ma ezzel a magassággal még nagyobb bajban lennénk. Akkortól, hogy beláttam, nekem ezt dobta az élet, számomra maximálisan kielégítő cél volt, hogy segítsem a többieket. Nem helyénvaló, ha az ember elérhetetlen célok felé nyújtózkodik.
Gondolom, arról sem álmodozott, hogy szakkommentátor lesz valaha, de megkeresték.
Érdekes módon a szakkomentátorságnak csak egy kis szelete a szakértelem. Persze fontos és ez adja az alapját az egésznek, de így 10 év után azt mondhatom, más dolgok is szükségesek. Először is jól kell tudni beszélni. Aki hebeg-habog, az nem tudja a közönséggel megértetni magát. A másik, hogy sokfelé kell figyelni, hiszen egyszerre 20 dolog történik a pályán, amiket látni, tudni kell, és azonnal érthetően, olyan terjedelemben átadni a nézőnek, hogy be tudja fogadni, megértse. De még ez sem elég, mert van egy kommentátortárs, akinek a szakértője vagy, akivel szintén össze kell tudni dolgozni. Nem vághattok egymás szavába, érteni kell, hogy ő mit mond, arra rá kell tudni csatlakozni. Emellett néha rád szólnak a közvetítőkocsiból, az utasításokat pedig követni kell. Hogy ezt 10 éve tudom csinálni, nem azért van, mert én értek a legjobban a vízilabdához.
Hanem?
A vízilabda-társadalomban legalább 50 olyan ember van, aki hasonló, vagy még jobb szaktudással rendelkezik, mint én, de az a fajta egység, amit produkálni kell szakkommentátorként, lehet, hogy nekem jobban megy, mint másoknak. Talán, mert a humorérzékem fejlettebb, mint a többieké. Ez az iskolában nem volt feltétlen előny, hanem inkább probléma, de a szakkommentátorságnál fontos, hogy érdekessé tudja tenni az ember, amit mond. És hála Istennek, Magyarország vízilabdát közvetítő kommentátor krémjét sodorta mellém a sors. Hajdú B. Istvánnal és Méhes Gáborral dolgoztam a legtöbbet, de ott volt Hetthéssy Zoltán, Léderer Ákos, mostanában pedig Varga Ákos. Mindannyian nagyon felkészült és hozzám hasonlóan bohókás alapállású emberek.
Volt már másodedző a válogatottnál és a Szegednél is. Milyen most vezetőedzőnek lenni szülővárosában?
Ez elég nagy vakugrás volt az ismeretlenbe, hiába éltem mindig is ebben a környezetben. Teljes felelősséggel egy felnőtt csapatot irányítani nagyon összetett feladat. Cseh Sándor és Varga Zsolt is, akik 8-10 éven keresztül voltak klubedzők és elértek a BL-győzelemig a csapatukkal, azt mondták, hogy 7-8 év, mire az ember elmondhatja, hogy „igen, most már edző vagyok”. Úgyhogy én most kezdő próbálkozó vagyok. Talán az lenne a legnagyobb hiba, ha azt gondolnám magamról, hogy 4 hónap után már a Mourinho-díj és Ferguson-emlékérem várományosa vagyok. Mégis remélem, minél hamarabb sikerül nekem is elsajátítani mindent, ami ehhez a szakmához kell.
Úgy tűnik, jó úton haladnak és gondolom, a csapat is jobban áll, mint az alapozásnál.
Természetesen. Az augusztusi rajtpozíciónkat tekintve nagyjából az egész szakma azt gondolta, a Szeged aranyos, kedves csapat, megpróbál majd pontot szerezni, de viszonylag könnyen meg tudjuk őket verni és akkor lehet a többi meccsre koncentrálni. De mi erre rácáfoltunk, kiharcoltunk magunknak egyfajta tekintélyt. Ez az együttes érdeme, és a 4 hónapos munka eredménye. Az, hogy az Újpest elleni csúfos vereségen búslakodunk, szintén azt jelzi, hogy magasabbra került a léc, magunknak tettük magasabbra. Persze innen a következő félévben még nagyon sokat kell előrelépni, mégis egyfajta megnyugvás, hogy nyerni is tudunk és vannak céljaink.
Forrás, fotó: ND, vlv.hu, eurosport.hosszabbitas.hu
