Tállay András: napi 150 hívással kevesebb

Tallay_Andras.jpgEgy évig Melbourne-ben dolgozik az olimpiai csapat vezető orvosa, dr. Tállay András, akivel sok egyéb mellett az egészségügyi rendszerek különbségéről és az ausztrál sportolók ellátásáról is beszélgettünk.

Csurka Gergely helyszíni interjúja

– Miért pont most, miért pont egy évre?
– Egyszer már jártam itt ösztöndíjasként majdnem tíz esztendővel ezelőtt, most újra lehetőség nyílt arra, hogy kijöjjek, én pedig nem haboztam.
– Mert?
– A továbbfejlődéshez szükséges ez az időszak. Otthon főleg a térdekkel foglalkoztam, protézisbeültetéssel például egyáltalán nem: régebben tanultam, hogyan kell, itt végre teljesen elsajátíthatom a technikáját. Továbbá számos olyan sebészeti módszerben mélyülhetek el, amely otthon még szinte ismeretlen. Van például egy keresztszalag-operációs technika, amelyet a Sportkórházban megpróbáltunk párszor alkalmazni Berkes Pistával újdonságként – itt ezt a napi rutin szintjén végzik, azaz a műtőben minden apró részletét megtanulhatom.
– Nem is szól bele, hogy adott esetben lenne egy jobb ötlete?
– De, előfordult már, hogy a tanácsomat kérték, sőt, nemrég be is hívtak egy térdműtéthez.

Jobb a rendszer, meg a felszerelés

– Mennyire drámai a különbség az itteni és a hazai viszonyok között?
– Elsősorban a szervezettség és persze a felszerelés terén vannak igen nagy különbségek. Tudás szempontjából, leszámítva néhány nagynevű specialistát, az ausztrál és magyar átlag azonos, vagyis az orvosok nem képzettebbek Melbourne-ben, mint Budapesten. Viszont a lehetőségeik sokkal jobbak: őszintén szólva otthon megesik, hogy tudom, mit akarok csinálni, tudom, miként tudnám megcsinálni, tudom, mi lenne a legjobb a betegnek, de nincs meg a megfelelő eszköz. Rövidebb a csavar, nem olyan éles az olló, nem lát annyit a kamera, és így tovább. Ez azért frusztráló tud lenni bizonyos esetekben.
– Mennyivel vannak irigylésreméltóbb helyzetben az ausztrál sportolók?
– Annyival mindenképpen, hogy itt már régóta működik a sportbiztosítás, azaz keményen fizetnek, de ezért a lehető legjobb ellátást kapják. És a szervezeti felépítés is különbözik. A sportorvosok tudják, mi a teendő az egyes sérüléseknél, de a műtétet már az igazi specialisták végzik. A sportorvos előkészíti a sérültet úgy, hogy a nagynevű sebésznek tényleg csak operálnia kell, nem szaladgál leletek után például. Így senki sem szakad szét: egy jó sebész hetente két-két és fél napot tölt a műtőben, igaz, akkor koncentráltan dolgozik, legutóbb személyesen asszisztáltam végig tizennégy atroszkópiás beavatkozást – három óra alatt! Így jut idő sok minden másra is, továbbképzésre, értekezletekre, feltöltődésre – és nem kell időt pazarolni megannyi egyéb energiapusztító tevékenységre, ráadásul a megélhetés is garantált. Az pedig kifejezetten tetszik, hogy a sportorvosokat – akik itt is kevesebbet keresnek, mint a sebészek – megbecsülik azzal, hogy a specialista behívja asszisztálni az általa előkészített versenyzők műtétjéhez, így a sportorvos is tanul, továbbá pénzt is keres a pluszmunkával.

Gátló hazai körülmények

– Meghonosítható lenne ez a szisztéma otthon?
– Ez csak az eddig kint eltöltött hetek néhány tapasztalata, nem volt még arra időm, hogy teljesen feltérképezzem a rendszert – természetesen szeretném teljesen megismerni, de egyelőre nincs teljes összehasonlítási alapom.
– Abban azonban megállapodhatunk, hogy azért az ausztrál sportolónak kevésbé kell tartania egy sérülés következményétől.
– Ezt így nem mondanám: ha otthon valaki jó kezekbe kerül, akkor biztos lehet a sikeres felépülésben. Itt annyiban más, hogy szinte biztosan jó kezekbe fog kerülni.
– Arra viszont gyaníthatóan elég volt az eddig eltelt két és fél hónap, hogy megítélje, érdemes volt-e kijönni.
– A válasz egyértelműen igen, annak ellenére, hogy anyagilag egyértelműen rosszabbul járok összességében. Ám már csak azért is megérte, mert nincs napi száz-százötven hívás: összeszámoltam, otthon ez volt az átlagos napi penzum. Emellett kellett a lehető legmagasabb színvonalon dolgozni, továbbá a három gyermekemmel foglalkozni, ami azért igen nagy megpróbáltatás. Itt a fejlődés mellett a feltöltődésre, a családra is jut bőven idő, ez pedig megfizethetetlen.
– Azzal, hogy kijött, valószínűleg megszűnik az olimpiai csapaton belüli vezető keretorvosi megbízatása. Bánja ezt?
– Valahol igen, meg valahol nem. Igen, mert a munka maga megtisztelő volt, szép is, akárcsak a női kézilabda-válogatott mellett eltöltött hosszú évek sora. Ugyanakkor hiába vannak az embernek tervei, hiába próbálna valami olyasmit összehozni, amivel sokat lendíthetne a válogatott sportolók ellátásán, ha egyszer a feltételek nem adottak. Hogyan kérjek bármit is keretorvos kollégáktól, amikor hónapokig nem kapnak fizetést? Bár írásos garanciát adtak arra, hogy januárig megkapjuk a múlt év utolsó négy hónapjára járó bérünket, ehhez képest egy hete jött át a pénz, az pedig tudtommal most sem egyértelmű, hogy az idei év első hónapjai után járó összeghez mikor jutnak hozzá a kollégák. Ilyen körülmények között szinte képtelenség magas színvonalú munkát végezni.

Nem dudálnak állandóan

– A családnak nem jelent gondot, hogy egy évre kiszakadtak otthonról?
– Nem, Eszter, a feleségem jól érzi magát, a gyerekek nemkülönben. Bár még nemigen beszélik a nyelvet, az iskolában és az óvodában egyáltalán nem éreztetik velük, hogy ez baj volna, sőt, rendkívül segítőkészen bánnak velük. Aztán az is jellemző, hogy az ötéves fiamat és a hétéves lányomat beírattuk úszni – nem volt nehéz, errefelé minden kerületben van minimum egy 25 méteres medence -, és a negyedik vagy ötödik alkalommal az órát annak szentelték, hogy megtanítsák nekik a vízi életmentés alapvetéseit.
– Nehéz szívvel fogja itthagyni Melbourne-t?
– Ha más miatt nem is, azért mindenképpen, amit már a kicsik is napok alatt észrevettek; alig töltöttünk el némi időt, amikor elkezdték kérdezgetni: apu, itt hogyhogy nem olyan idegesek az emberek, és hogyhogy nem dudálnak állandóan az utakon?…(www.mob.hu)