Dávid, aki nem legyőzte, hanem meggyőzte az olvasókat és a tévénézőket – INTERJÚ

– Gratulálok a megérdemelt életműdíjhoz! De ebben a korban már a legfontosabb kérdéssel kezdem: hogy vagy?

– Öregesen… Jól vagyok, egyedül a járásom bizonytalan, nehézkes, ezért például tavaly, önszántamból kedvenc autómat is eladtam. Szerencsére nem hülyültem meg. Rendszeresen írok. Legutóbbi könyvem, a Keleti száz című három éve jelent meg, amit volt kollégámmal Dobor Dezsővel írtam, s Ezüstgerely díjas lett. Előtte írtuk A Prokoppot, az második. Most egy új könyvön dolgozom, de nem árulom el, mi a témája, hadd legyen meglepetés.

– Válogatott vívóként hogyan lettél a Népsport tudósítója, munkatársa, majd rovatvezetője?

– Ötvenhatban Mendelényi és Horváth Zoli mellett döntős voltam az Ifjúsági világbajnokságon Luxemburgban, majd még ifjúsági koromban Bukarest felnőtt kardvívó bajnoka lettem 1957-ben, és ott barátkoztunk össze a Népsport főmunkatársával, Szombathy Istvánnal. A következő évben az ő kérésére kezdtem el tudósítani a versenyekről, és 1959-ben a budapesti világbajnokságon már egyik segítője voltam, a másik Elek Maca. A Csepeli Vasas versenyzőjeként az az olimpiai csapatba kerülésért küzdöttem, amikor 1960-ban behívtak három hónapra katonának. Ezért nem tudtam részt venni a válogatóversenyeken, így nem résztvevője, hanem a vívótudósítások vevője lettem a római olimpiának. Mendelényi, és Horváth viszont olimpiai bajnok. Nyolc év múlva viszont már Ardai Aladárral én tudósítottam a Népsportot a mexikói olimpiáról.

A veterán riporter az életműdíjjal

A veterán riporter az életműdíjjal

Fotó: mnasz.hu

– A Népsport rovatvezetője, az 1972-ben megjelent nagy sikerű Balczó könyv szerzője voltál, mégis kiemelkedő írásképességed ellenére 1976-ban átigazoltál a Magyar Televízióhoz. Miért?

– Ez nagyon hosszú, bonyolult történet. A lényeg, hogy Radnai János, a Telesport főszerkesztője 1962-ben felkért, hogy üljek be Vitray Tamás mellé a vívóversenyek közvetítésekor, mert a következő évi világbajnokságot már közvetíteni akarja a televízió. Így is lett, én pedig ekkortól szakértőként ültem Vitray, majd Gyulay István mellett. A televíziós munkára állandó engedélyem volt a Népsport főszerkesztőjétől. Így volt ez 1975-ben a budapesti világbajnokságon is, amelyről fiatal kollégámmal, Serényi Péterrel tudósítottuk a Népsportot. Én írtam a lényeges tudósításokat és cikkeket, a megírt tudósításomat viszont Péter diktálta le a szerkesztőségi beíróknak. Ezért a benti kéziratpapír tetejére az ő neve került. Meglátta ezt egy irigy szerkesztő, s feljelentett Szabó Béla főszerkesztőnél, hogy a tévézés miatt nem látom el a szerkesztőségi munkámat. A becstelen támadásra már az első nap estéjén írásban válaszoltam a faliújságon, amelyet azzal fejeztem be, akinek nem tetszik, az nyalja ki a… Nagy botrány lett belőle, különösen Boros Dezső párttitkár próbált sikítva bepanaszolni a főnöknél. A vége az lett, hogy a kéthetes munkát az év legjobbjának ítélte meg a vezérkar, engem viszont, az olimpiai sportágak rovatának vezetőjét nem akkreditáltak 1976-ban a montreali olimpiára. Amikor ezt Radnai megtudta, felajánlotta Vitray státuszát, aki 1975. december elsejétől a Szórakoztató és Zenei Főosztály osztályvezetője lett. Így tizenhét év után távoztam a Népsortól, s a montreali olimpiáról, már riporterként, első bejelentkezésünkkor én köszöntem be a NOB magyar tagjával, Csanádi Árpáddal készült beszélgetéssel.

– Nem bántad meg, hogy a toll helyett a mikrofont választottad?

– Nem, életem egyik legjobb döntése volt. Mert az írott sajtó, ha nem is gyorsan, de elhal. És hiába maradtam én máig a betűk szerelmese, újságolvasás helyett televíziót néznek az emberek, nem másnapos tudósításokat akarnak olvasni, hanem átélni egy-egy érdekes verseny vagy mérkőzés izgalmait. Huszonkét évig tudósíthattam a Forma–1 futamait, így bejártam, többször is, az egész világot, rengeteg érdekes embert megismerve. De az írást sem mellőztem, több mint hatvan könyvem jelent meg, s ami lényeges, ezeket a kiadók el is tudták adni. Úgy érzem, így lett teljes a pályafutásom.

– Volt válogatott vívóként, az öttusa, a lovassport szeretete mellett mi vonzott a zajos, benzingőzös autósporthoz?

– Gyerekorom óta érdekeltek a motorok. A csepeli gépipari erőgépgyártó technikumban érettségiztem, majd két évig motorkerékpár-gyárban dolgoztam. Már tíz éve voltam újságíró, amikor 1969-ben kimentem az utolsó népligeti autóversenyre, amelyen a 17 éves Niki Lauda is indult. Ott találkoztam a teljes motorkerékpár-gyári vezérkarral, köztük az ekkor már közlekedési miniszterhelyettes Kiss Dezsővel, aki még csepeli vívó koromból ismert. Amikor megtudta, hogy a Népsportnál dolgozom, megkért, foglalkozzak az akkor még a hazai sajtóban mostohán kezelt sportággal. Ő korábban válogatott kerékpáros volt, a Békeversenyen is indult, de akkor azt mondta, meglátom, hogy az autósport a világ legnagyobb sportja lesz rövidesen. Kérésének boldogan tettem eleget, szerencsére elhittem neki, hogy az autósport lesz a világ egyik legnépszerűbb sportága.

– Emlékezel még az első első Forma–1-es tudósításodra?

– Hát, hogyne, az felejthetetlen volt. Knézy Jenővel élőben közvetíthettük Ausztriából. Eső miatt egy órát csúszott a verseny, amelynek a végét a magyar nézők nem láthatták. Még öt kör volt ugyanis hátra, én voltam adásban, amikor Pallós Klári műsorvezető a fülemre szólt: Köszönjön el Lapajkám… Erre nem volt apelláta. Be kellett fejeznem a közvetítést, mert kezdődött a Négy páncélos és a kutya című lengyel filmsorozat. A sok nézői reklamáció jelezte, hogy a Forma–1 érdekli a nézőket.

– Milyen tanácsod adnál az utódoknak, a fiatal újságíróknak, riportereknek?

– Az elmúlt hat évtized alatt sok fiatalabb kollégának segítettem elsajátítani ezt a nem könnyű mesterséget, Többen még ma is gyúrják az ipart, főleg az Eurosportnál és másutt is, sikerrel. Tanácsot adni… azt csak személyesen és egyénenként lehet igazán. De mégis adnék tanácsot minden jelenlegi tévékommentátornak. Ráadásul én sem a saját kútfejemből merítettem. Én nem voltam Vitray tanítvány, mint oly sokan, de sok száz órát ültem mellette, közvetítve. Nem mellesleg, öröm volt vele közvetíteni, mert szinte érezte mikor beszéljen ő, és mikor hagyja beszélni a társát. Ez lehetne az egyik tanács: együtt élni az adással. A legfontosabb azonban, hogy amikor a müncheni olimpiai döntőben nagyon belelkesedtem Schmitt Pali és Fenyvesi Csaba asszóján, akkor Tamás rátette a kezét a térdemre, és amikor ránézem, a mutatóujját a szája elé tette, mintha pszt-et mondana, majd csak annyit súgott: „Hallgass egy kicsit Lapajkám! A csendnél nincs izgalmasabb!” És ez ma is igaz. Lenne. Ha nem dumálnák tele képet a mai titánok. Pedig kár, mert a televízió ma még sokkal kevésbé hasonlít a rádióhoz, és soha nem is volt az. A néző ugyanis mindent lát. A riporternek nem kell állandóan dumálnia, hanem ha szükséges, a történéseket értelmeznie.

– Végül elárulod a hosszú élet titkát?

– Hiszen, ha tudnám! Fölsoroljam a tízparancsolatot? Nem mindenki tudja! Az például lehetne egy hosszú élet forgatókönyve… Én viszont, ha nagyon megszorongattak, mindig Zrínyi Miklóshoz menekültem, a költőhöz és hadvezérhez, és amelyik könyvembe belefért, bele is írtam valamilyen trükkel. Ez a jelmondat a „Sors bona, nihil aliud!” Magyarul: „Jó sors, semmi más!” Igaz, Zrínyinek vagy egy vaddisznóagyar vagy egy bérgyilkos golyója volt a végzete, de amúgy a jó sors szerintem felülmúlhatatlan…

Írta a Magyar Hírlap