Hosszú ideje megszoktuk, hogy az asztalitenisz-világbajnokságok nem kínálnak magyar éremesélyt, és így lesz ez a már javában zajló budapesti vb-n is. Az 1970-es években és a 80-as elején egészen más idők jártak, akkor az számított meglepetésnek, ha versenyzőink dobogós helyezés nélkül zártak. Jónyer István négy aranyérmet is begyűjtött, s ugyan egyéniben is megkoronázták, az 1979-es csapatsikert többre taksálja.
A négyszeres világbajnok Jónyer István (fotó: Havran Zoltán)
Hatvankilenc év után rendezünk újra asztalitenisz-világbajnokságot, de önnek mégsem ez az év fő versenye.
– Nos, ha azt nézzük, a nyári, ugyancsak Budapesten sorra kerülő veterán-Eb valóban megelőzi, mert azon én is indulok. Úgy néz ki, hogy csak párosban, mert nem nagyon van időm tisztességesen felkészülni. Persze lehet, most a vb-n olyan impulzusokat kapok, hogy utána nagy lendülettel belevetem magam az edzésekbe, és végül egyesben is asztalhoz állok. Tavaly a Las Vegas-i vb-re sem tudtam úgy felkészülni, ahogy szerettem volna, ráadásul peches sorsolást fogtam ki, egy kínai, egy japán és egy német ellenfelet kaptam a csoportban, akik nagyon gyorsak voltak. A japánt megvertem, a kínaitól kikaptam, és ahhoz, hogy a körbeverésből jól jöjjek ki, 3:0-ra kellett volna legyőznöm a németet. Sajnos már az első játszmában elment a hajó, de egyáltalán nem bosszankodtam. Hatalmas élmény volt a vb, négyezer-ötszáz indulóval, öten voltunk világbajnokok – Bengtsson, Persson, Lindh, Rosskopf és én –, és óriási felhajtást csaptak körülöttünk. Bejátszották a nagy sikereinket, és engem még most is megérint, ha bemondják, hogy Jónyer, Magyarország, világbajnok.
– Az Eb-re összeáll a Jónyer, Klampár vagy a Jónyer, Gergely világbajnok kettős?
– Nem, mert Tibinek fáj a lába, és a párosban sokat kellene mozognia, Gabi pedig úgy van vele, hogy ő a csúcson befejezte.
Életműdíjasok: Jónyer István, Klampár Tibor, Gergely Gábor (MTI/Ilyés Tibor)
– Annak idején legendásan nagy gondot fordított az ütőire, s hogy tudja alakítgatni őket, nemcsak reszelőt, még satut is vitt magával a versenyekre. Ez a szokása megmaradt?
– Most már nem faragom, hanem cserélem az ütőimet. Nemrég váltottam egy gyorsabbra. Úgy vagyok vele, hogy ha már a lábam lassabb, legalább az ütőm legyen gyorsabb.
– Mekkora szerepe volt a sportágválasztásában annak, hogy édesapja asztalosként remek pingpongütőt készített önnek?
– Azért a történetnek nem ez az eleje. Miskolcon esténként eleinte állandóan fociztam, és a Diósgyőr meccsein labdaszedő voltam, még Solymosi Pixinek is szedtem a labdát. Az általános iskolában a testnevelő tanárunk válogatott kosaras volt, nála állandóan kosaraztunk, és az sem ment rosszul. Hátul a magasak leszedték a labdát, odadobták nekem, én meg nagyon gyors voltam, és nem hagytam ki a ziccereket. De a kézilabdát, sőt még a korcsolyát is kipróbáltam. Az iskolában pedig a szünetekben állandóan forgóztunk a pingpongasztalnál, és általában én nyertem. Ez látva beneveztek egy iskolák közötti bajnokságra, és akkor megkértem apámat, hogy készítsen nekem egy mahagóni ütőt. Elég szegények voltunk, így borításnak hungarocellt ragasztottunk rá, ám ezzel is megvertem az igazolt versenyzőket, és ha nagyon későn is, de tizennégy évesen az asztalitenisz mellett kötöttem ki.
– Minden esetre gyorsan behozta a lemaradását.
– Elvittek egy tatai tehetségkutatóra, ott is jól szerepeltem, aztán bekerültem az ifjúsági válogatottba, tizenhét évesen pedig olyasmi történt velem, amire nem is gondolhattam. Berczik Zoltán három-három vb-ezüst, illetve bronzérem tulajdonosa, hatszoros Európa-bajnokként mint versenyző már kifelé ment a sportágból. Aaz Utasellátónál volt ellenőr, és a Budapest–Miskolc vonalat járta. Esténként lejárt játszani hozzánk. Egyszer adott öt fór előnyt, megvertem, aztán hármat, akkor is megvertem, majd egálról is. És akkor megkérdezte tőlem: öcsi, nincs kedved velem indulni párosban a magyar bajnokságon? Hogyne lett volna! És meg is nyertük az ob-t. Az 1967-es stockholmi világbajnokságra pedig már kivittek edzőpartnernek és azért, hogy szokjam a légkört.
Berczik Zoltán (fotó: jochapress)
– Az eredménylistájából a négy világbajnoki címét mindenképpen emeljük ki: 1971-ben párosban Klampár Tiborral, 1975-ben egyéniben is és párosban az eltiltott Klampár helyett Gergely Gáborral, 1979-ben pedig csapatban győzött. Az asztalitenisz egyéni sportág, leginkább mégis a phenjani csapatsikerre emlékezünk kollektívan, és ahogy tudom, ön is ezt tartja a legtöbbre.
– Így igaz, bár természetesen a kalkuttai egyéni győzelmem is nagyon kedves emlék. Már csak azért is, mert a jugoszláv Sztipancsics már 2:0-ra, a harmadik szettben pedig 13-7-re, majd 2:2 után a döntő játszmában 17-13-ra vezetett, innen fordítottam. A helyi szurkolók a vörös szőnyegen sorban jöttek oda hozzám, lehajoltak, letérdeltek előttem, és a kezemet csókolgatták, azt sem tudtam, mi történik. Ám ez tulajdonképpen az én privát győzelmem volt, a phenjani csapatsikernek sokkal nagyobb a hatása. A verhetetlennek hitt kínaiakat a csoportban, majd a döntőben is simán megvertük Ázsiában, huszonkétezer néző előtt, ami egész Európa és a kis Magyarország hatalmas sikere volt. A döntő után a banketten az európaiak olyan vastapssal köszöntöttek bennünket, hogy most is beleborzongok. Amúgy ennek április 30-án lesz a negyvenedik évfordulója. Áder János köztársasági elnök úrtól már van egy vacsorameghívásunk, és a főváros, Tarlós István főpolgármester úr is megemlékezik a győzelmünkről. Ezt tényleg nem felejtik el az emberek.
Azért még Kalkuttához visszatérve, arról a vb-ről nem csak a két ottani aranya szolgáltatta a sztorit. A gyomorrontása nem volt éppen jó előjel.
– Hét kilót fogytam, nyolcvanegyről hetvennégyre, de ez nem okozott gondot, mert a kondícióm megvolt. Igaz, olyan zsebkendőnyi nadrágban játszottam, hogy el sem hiszem. Ma is megvan, igyekszem a régiségeket megőrizni. Volt egy Gergely-trikóm is, Gabi képe volt az elején, húsz évig edzettem benne. Már teljesen szétszakadt, mindig varrnom kellett, de nagyon jó anyagból készült, könnyű volt, ragaszkodtam hozzá.
– Az edzőteremben azért csodálkozhattak…
– Manapság is megesik, hogy ha egy közönségtalálkozón a Jónyer-képek elfogynak, akkor Klampárét írom alá. Mondták már, hogy elnézést, valami nem stimmel, mert ennek az embernek van haja… Nagy kár, hogy Tibi sokszor volt eltiltva, mert csapatban és párosban is nyerhettünk volna még világbajnokságokat. No meg Szarajevóban is lehetett volna aranyunk az ezüst helyett, ha a páros döntője előtt a helyi buszon egy alak nem kapja ki az ölemből az ütőmet. Mire észbe kaptam, le is ugrott a buszról, és eltűnt a sikátorban. Gergely Gabi kölcsönadta az ütőjét, de az nem passzolt olyan jól hozzám.
– Az nagy szívfájdalma, hogy akkoriban Újvidéken és Szarajevóban is rendeztek vb-t, de Magyarországon nem?
Schmitt Pál (fotó: jochapress.hu)
– Nem nagyon lett volna hol, hiszen a Budapest Sportcsarnokot csak 1982-ben adták át. Ám éppen mi nyitottuk meg az asztalitenisz Eb-vel. Ez is érdekes történet, mert amikor először bementünk, azzal szembesültünk, hogy szörnyen csúszik a parketta. Kiderült, hogy három lakkréteget is felvittek rá. Gergely Gabival szaladtunk Schmitt Palihoz, aki akkor a Népstadion és Intézményei igazgatója volt, és mondtuk neki, hogy így nagy baj lesz, meccset sem nyerünk. Azonnal intézkedett, az éjjel felcsiszoltatta az egész csarnokot, és csak egyszer kenték le. Így már jó volt, a csapattal meg is nyertük az Eb-t, Palinak pedig vittünk egy pezsgőt, megérdemelte.
– Hogy látja, a következő generáció miért nem tudta megközelíteni sem az önök eredményeit? S persze a maiak sem tudják.
– Jómagam majdnem négyszázszor voltam válogatott, lehet, hogy ez világcsúcs. Nekünk mindig játszanunk kellett, emlékszem, lázasan is muszáj volt asztalhoz állnom. Így akik utánunk jöttek, Kristonék, azoknak meg sem volt a lehetőségük, hogy felzárkózzanak hozzánk. Ami a még későbbi generációkat illeti, a tehetségeink megvoltak, de nem akadt olyan edző, aki tudta volna, mit kellene csinálni velük.
– Ön például tudhatta volna.
– Én világéletemben edzőnek készültem. Ha egy nemzetközi versenyen kikaptam, felültem a lelátó legfelső sorába, onnan lestem nyolc-tíz asztalt, mindent megfigyeltem, jegyzeteltem. S amiket leírtam, az rögződött bennem, ma is visszamondom. Berczik szövetségi kapitányként sokszor kikérte a véleményemet, és úgy volt, hogyha befejezem a versenyzést, akkor együtt dolgozunk majd. Csakhogy másképp alakult az életem, vállalkozásokba fogtam, világcégek képviselője lettem, így aztán igazán komolyan nem edzősködtem.
– Néhány évvel ezelőtt, Pákh Imre elnöksége alatt a magyar szövetség alelnöke volt. Túl azon, hogy szerepet vállalt a vb népszerűsítésében, a Hungexpón is játszik majd a szurkolókkal, valamint készül a veterán- Eb-re, mennyire van jelen a sportágban?
– A jelenlegi elnök, Nátrán Roland mellett én képviselem a szövetséget a Magyar Olimpiai Bizottságban. Ha előre nézek, hatvannyolc évesen is érzek magamban annyi erőt, hogy beindítsam a Jónyer asztalitenisz-akadémiát, de ehhez először még helyet kellene találnom hozzá. A Miskolc melletti Ongán, ahol gyerekeskedtem, pedig egy kisebb sportiskola gondolata foglalkoztat. Emellett rendszeresen utazom különféle rendezvényekre, külföldre is, népszerűsíteni az asztaliteniszt. Ezekre az utakra azonban szponzorokat kell szereznem, mert életjáradékot nem kapok, a nyugdíjam pedig nem sok. De talán egyszer lehetek majd a Nemzet Sportolója… A legutóbbi két alkalommal a Nemzeti Sport szavazásán én kaptam a legtöbb szavazatot, mint aki a legjobban megérdemelné, ám nem ez dönt.
(magyarnemzet.hu / Fábik Tibor)
